1. Bevezetés

A nevem Viktória Greenberg. Szeptember 13-án születtem Parkerben. Mindig is az hittem, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott. 6 éves koromban elraboltak, egy fekete furgonba raktak és elindultunk a városból kifele. Érdekes módon nagy vihar támadt és egy villám csapott le a kocsi elé, a sofőr elrántotta a kormányt és belehajtott egy árokba. A kér rabló azonnal meghalt és én egy karcolás nélkül megúsztam. A szüleimnek nem túl jó a kapcsolata, anya ott dolgozik ahol apa. Apa anya felettese. Elhidegültek egymástól, apa már velem sem beszélt szívesen, mióta megismerkedtem Daniellel. Daniel apa ellenfelének a fia. Nem örült neki, amikor bejelentettem, hogy járunk. Eltiltott tőle, de titokban folytattuk, szerettük egymást. Ez az utolsó évem a gimiben aztán majd valószínűleg fősulira megyek. Megkezdődött az utolsó tanév és már közeledett a szülinapom.

Minden egy átlagosnak tűnő napon kezdődött. Anya a konyhában csinálta a reggelit, apa az asztalnál ült és reggelizett. Én már fent voltam, az ablakon néztem kifele. Kinyitottam az ablakot, a nap ugyanúgy sütött, mint minden reggel és a fű is a harmatcseppektől csillogott.

Ma van a szülinapom. Kíváncsi vagyok, kinek jut majd eszébe. Ma jó idő lesz, érzem. Még egy ideig néztem az ablakon kifele, aztán a csöndet anyukám hangja törte meg.

-         Kincsim fent vagy? Kész a reggeli. Siess, el ne késs!

-         Jól van megyek. – feleltem egy kicsit durcásan.

Felvettem a köntösömet és kiengedtem a hajam. A nyakamon volt egy anyajegy. Ha sok boszorkányos vagy vámpíros filmet néztem, mindig is azt hittem, hogy valamilyen jel esetleg pecsét. Szárny alakú volt és sötétbarna. Leszaladtam a lépcsőn. Apa már az asztalnál ült és a pirítósát ette.

-         Szia apu. Jól aludtál? –érdeklődtem, mert, olyan karikások voltak a szemei, és mint mindig komor képet vágott.

-         Jó reggelt Viktória. Sietek sok a dolgom, lesz néhány tárgyalásom és már is késésben vagyok. –felelte komoly arccal, az ajtó fele vette az irányt, de közben egy puszit nyomott a homlokomra. Ez olyan idegesítő volt. Mintha ezzel szeretné kifejezni, hogy szeret. Sosem beszélgetett velem szívesen.

-         Sziasztok, elmentem! –hallatszott az ajtóból. 

Anya éppen a szobájában volt és készülődött a munkahelyére. Anna és James egy helyen dolgoztak. Nem értettem, hogy miért nem mennek soha együtt. Bekopogtam a szobába.

-         Anya bemehetek?

-         Gyere csak nyugodtan- még álmos lehetett

Benyitottam. Ugyanaz a rend és tisztaság, mint mindig. Sehol nem volt por vagy pókháló. Az ágyat már megágyazta és a sötétítőket pedig kihúzta.

-         Igen? –érdeklődve nézett rám

-         A csajokkal suli után elmennénk vásárolni és csak pénzt szerettem volna kérni.- rá néztem

-         Hányszor megmondtam már, hogy apádtól kérjél! –közben szemrehányóan nézett

-         Tudom, de mielőtt kérhettem volna tőle, elment, mert sok dolga van és lesz néhány tárgyalása.

-         Apád már elment?- kikerekedett a szeme

-         Igen legalább már 10 perce.- értetlenül álltam a szoba közepén

-      Értem . . . . A pénz a tárcámban van, vegyél ki belőle. –furcsán nézett előre, de nem tudtam, hogy mi a baja. Fogtam magam és kimentem. Felmentem a fürdőbe. Lezuhanyoztam és gyorsan átfutottam a szobámba. Ahogy a ruhák között válogattam, ajtócsapódást hallottam. Kinéztem és Anna gyorsan elhajtott a kocsi kereke egy kicsit füstölt és kipörgött. Bizonyára ideges lehetett. Apát sem értettem. Az a 10 perc, mintha ennyi idő alatt megváltaná a Földet. Anna helyében én is ideges lennék. Igyekeznem kellett, mert most már én voltam késében. Egy farmert és egy toppot vettem fel. Nagy hosszú fekete hajam a hátam közepéig ért és titokzatos nagy barna szemem csillant elő a hajam mögül. Fogtam a táskámat és lementem a konyhába. A tízóraim már el volt készítve, egy cédula feküdt mellette:

„Boldog 18. születésnapot az én kislányomnak!

Szeretettel: anyu”

Olyan boldog lettem. Nem felejtette el. Van legalább egy valaki, aki gondolt rám. Örömömet a telefoncsörgés vette el.

-         Halló

-         Viki te vagy az? –hallatszott az ismerős hang. Daniel volt az.

-         Szia, igen én. –a szívem a torkomban dobogott. Vajon miért hív?

-         10 perc és a házatok előtt vagyok.

-         Jó rendben.

Mintha kicsi pillangók lennének a hasamban. Örömömben táncra perdültem és belevágódtam a kanapéba. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd átölel és megcsókol, persze ez nem csak az én álmom volt. Ha valaki rányomulna, a tekintetemmel bizonyára megölném. Mindig is attól féltem nehogy apa rájöjjön és elköltözzünk, így elveszíteném Danielt. A tízóraimat beraktam a táskámba és vártam és vártam. Kb. 5 percet ültem a nappaliban, de nekem ez egy órának tűnt. Dudálást hallottam, kinéztem és már ott várt. Szó szerint kirohantam a házból, de félúton megálltam. A lakást be kell zárni!!! Elvörösödtem, ezt az égést. Néha teljesen elmegy az eszem. Daniel csak nevetni tudott rajtam. Bezártam az ajtót, majd az autó felé vettem az irányt.

-         Szia - Daniel még mindig nevetett – Még az a szerencséd, hogy ki volt nyitva az ajtó különben ajtóval együtt jöttél volna ki hozzám.

-         Szia, neked is. Köszönöm ezt a remek reggeli köszöntőt. Esetleg még valami? A hajam esetleg nem kócos vagy ilyesmi?- dühös is voltam meg zavarodott is.

-         Mivel is tudnálak kiengesztelni? Látom most feldühítettelek. – szomorkásan nézett rám.

-         Hát nem is tudom… - na vajon mit fog mondani?

-         Áh… Már meg is van. – rám mosolygott és az autója hátsó üléséhez vette az irányt, az ülésről kivett egy nagy rózsacsokrot és egy nagy plüsst. –Boldog szülinapot! Hoztam neked ajándékot.

-         Nekem? –felcsillant a szemem, de most is csak mosolyogni tudott rajtam.

-         Igen neked. Nem érdekel apád véleménye. Én nem őt szeretem és te sem az apámat. Azért vettem ezt a nagy csokrot, mert ebből úgyis rájön, hogy én vettem neked. –tekintete most nagyon határozott volt. –de ideje menni elkésünk a suliból!

-         Rendben megyek a kulcsomért- megfordultam és indultam volna be a házba

-         Nem most kivételesen én, viszlek be a suliba.

-         Ó… Ezt mivel érdemeltem ki?- a kocsija felé vettem az irányt

-         Kinyitotta nekem az ajtót. Bizonyára azért mert udvarias vagy lehet, hogy jó hatással van rá az illemtanóra. Az út alatt nem beszélgettünk és hamar a sulihoz értünk.

-         Megérkeztünk- nézett rám Daniel.

-         Te nem jössz?- értetlenül figyeltem az arcát

-         Nem… Még van egy kis dolgom, de majd hazaviszlek.- a szemembe nézett

-         Oké… Akkor még találkozunk. Szia

Szálltam volna kifele az autóból, de egy kéz visszahúzott. Visszahuppantam az ülésbe és kaptam egy nagy puszit az arcomra.

-         Ezzel még tartoztam. –rám mosolygott ismét- akkor suli után hazaviszlek.

Szerintem most nagyon piros lehettem. A barátnőim: Kristen és June a hátamhoz álltak.

-         Hűűűűű nem is mondtad, hogy Daniellel jársz. –egyszerre mondták mind a ketten, ezzel néha kiakasztottak.

-         Miért kérdeztétek?- kérdeztem vissza egy kicsit gúnyosan

-         Persze mi mindenről beszámolunk és te meg elhallgatod itt előlünk- mondta June, persze ő mindig felhúzta az orrát mindenen, a legkisebb apróságon is

-         Hát sajnálattal közlöm, hogy eléggé le vagytok maradva, már egy éve járunk. –végre ma én is mosolyoghattam más tudatlanságán, ja, tényleg rajtam nem is ezért nevettek. Na, mindegy. –Siessünk, mert lekéssük az órát!

Mr Black angolórájára nem is emlékszem, nem is ott járt az eszem. Mr Mason dupla matekját is átvészeltem, de a kémián valahogy lebuktam. Elbambultam, a tanár kérdezett valamit és én nem tudtam rá felelni, de szerencsére jött egy filmekbe illő jelenet: kicsengettek! A csajokkal az órák után a menzára mentünk. A mai menü: Bableves, Borsófőzelék, és aki nem szereti azoknak volt saláta. Hát a menü láttán kirázott a hideg.

Fogtam egy kistányér salit és leültem az asztalhoz a csajokkal. Most nem volt semmi pletyka, June mint mindig a pasikat bámulta, Kristen pedig a háziját csinálta. Házi feladat és pasik nem férnek össze. Én meg el voltam merülve a gondolataimban. Hallottam, ahogy valaki kihúzza a velem szemben lévő széket és leül velem szembe. Nem néztem fel a salit bámultam. Aztán June megbökte az oldalamat.

-         Most meg mi a bajod? –dühösen néztem rá Junra.

-         Nekem semmi, de jobb lenne, ha előre néznél. –még egy ember, aki mosolyog a hülyeségemen.

-         Jaj, a kiscica dühös. Nagyon jól áll neked, amikor dühös vagy. –és már megint Daniel nevet rajtam

-         Az hiszem, hogy most mi megyünk. –mondák a csajok és leléptek

-         Csajok várjatok, nem kell elmenni! –hiába mondtam elmentek

-         Csak egy kicsit zavarlak. Ma odajöttek hozzám a srácok és megkérdezték, hogy mi a szitu velem és veled. Azt mondtam, a barátnőm vagy, nem fogom tovább titkolni. –várta a válaszom és csak engem nézett

-         Tehát a barátnőd vagyok? – a szívem most nagyokat vert, bizonyára elvörösödtem

-         Akkor feltehetek egy kérdést is, ha az úgy jobban tetszik. Akarsz a barátnőm lenn? –szegényke, ahogy kimondta én már rá is vágtam a választ

-         Igen!- felcsillant a szemem, de ezt nem kellett volna, hiszen már egy éve együtt vagyunk, ez már alap, hogy a barátnője vagyok.

-         Gondolom most haza kéne vinnem téged. –mosolygott.

-         Örülök, hogy ennyire jól mulat rajtam mindenki. –szomorú képet vágtam

-         Akkor induljunk! –felállt és az autó fele vettük az irányt.

Kinyitotta nekem az ajtót majd gyorsan beült mellém. Út közben megfogta a kezemet, de aztán gyorsan el is engedte. Bizonyára hideg lehetett a kezem. Hamar hazaértünk. Ott ültem a kocsiban és még nem szálltam ki. Teljesen máshol járt az eszem.

-         Hát… Akkor én most megyek. –ránéztem - Amúgy jut eszembe, ma este elmegyünk egy étterembe vacsizni. Ha nagyon be akarod, jelenti, hogy te és én… akkor inkább az étteremben tedd meg, ott legalább nem tud jelenetet csinálni.

-         Rendben. Akkor az étteremben. –nyomott egy puszit az arcomra-, szia.

-         Szia –kiszálltam az autóból és jöttek a bonyodalmak…

2. Itt a vég

Anyám hazajött, éppen akkor, amikor a kocsiból szálltam ki. Dühösen nézett rám. Nem szóltam semmit, inkább hallgattam. Daniel beindította a motort és gyorsan lelépett. Áruló! Itt hagy a legnagyobb pácban. Ezért még megfizet. Gyorsan kinyitottam az ajtót, anya a konyhába vette az irányt én meg gyorsan leültem a nappaliban. Kínos fél óra következett. Nem szólt senki senkihez. Na, én nem fogom ezt megtörni. Inkább felmegyek. Lopakodva elindultam a lépcső fele, de anyám megállított.

-         Állj csak meg. –szigorúan mondta

-         Igen anya? Mi a baj?- próbáltam ártatlan képet vágni

-         Na, ne add itt nekem az ártatlant! –most a tűzhelynél kevergetett valamit- apád világosan megmondta, hogy nem találkozhatsz ezzel a fiúval!

-         Tudom anya, de én szeretem őt és Daniel nem az apámba szeretet bele. Ja és még valami, arról nem tehetek, hogy apának üldözési mániája van. Inkább kezeltesse magát! –dühösen néztem rá

-         Elhiszem. Igazad van, ha tényleg szereted, akkor egye fene. De apád nem fog neki örülni. Mit csináltál volna, ha nem én jövök haza, hanem apád? –felhúzta a szemöldökét

-         Nem tudom, nem így történt. Meghívtam vacsorázni, az étteremben fogja bejelenteni, hogy én és ő. Legalább nem tud jelenetet csinálni. –mosolyogtam

-         Rendben, benne vagyok. Hoztam neked valamit. –a pultra mutatott – egy fekete kis ruci. Biztos tetszeni fog! Remélem, örülsz neki.

-         Igen nagyon tetszik! –a ruha egy fekete szűk koktélruha volt. Egyik kedvenc színem a fekete, úgyhogy ennek nagyon örültem.

Felmentem a szobámba, gyorsan fel is próbáltam, a ruha dögösen állt rajtam. Csak az estére tudtam, gondolni. Délután az e-mailjeimet olvasgattam és rengeteg sms-t kaptam. Pl.: Boldog szülinapot Viki vagy Boldog 18. szülcsinapot Babám… Örültem ezeknek az üzeneteknek. Apa 4 óra után hazajött és már csak néhány óra volt hátra. Közben Danieltől is kaptam egy üzenetet, alig várja már az estét. Indulás előtt másfél órával elkezdtem készülődni. Lezuhanyoztam, felvettem a ruhát, megcsináltam a hajamat, aztán pedig kisminkeltem magam. Kaptam még egy új fekete tűsarkút, mert anyám szerint borzasztóan néztem volna ki lapos sarkúban, de én nem szerettem a magas sarkú cipőt, olyan magas vagyok benne, mint egy zsiráf. A hajamat szépen feltűztem, ilyenkor örültem, hogy göndör a hajam, de amúgy gyűlöltem.

-         Kicsim gyere már!- kiabált fel apa egy kicsit dühösen.

A lépcsőn jöttem lefele, a hajam tökéletesen állt és a fülemben egy pici fülbevaló ékeskedett. A ruha tökéletesen állt, szerencsére nem estem el a magas sarkúban. Na, még csak az hiányzott volna. Apa először csak nézett, de aztán valahogy nem tetszett neki ez az egész.

-      Miért csípted ki így magad? –kérdezősködött apa

-      Jaj, hagyd már a mi kis szülinaposunkat! – védett meg anya

Beültünk az autóba. Az út alatt nem szólalt meg senki. Feszült volt a hangulat, de nem értettem, hogy miért. Megérkeztünk, apa kinyitotta az ajtót. Az étterembe belépve gyorsan szétnéztem, láttam Danielt. Intett nekem, én megint elpirosodtam, de visszaintettem. Leültünk és már jött a pincér.

-         Jó estét! –szólított meg minket a pincér és közben átadta az étlapokat

-         Köszönjük. –mondta apa- úgy 15 perc múlva jöjjön vissza.

Értetlenül néztünk egymásra anyával.

-         Drágám van valami baj? – Anna ideges lett

-         Ami azt illeti igen. Szerintem már tudnia kéne az igazságot! –anya még idegesebb lett. Na, jó ez már egy kicsit zavaros

-         Miről kéne tudnom? –tudom, hogy ezt nem kellett volna, de úgyis erre a kérdésre vártak

-         Nem is tudom, hogy hol kezdjem… -az asztalt nézte

-         Talán az elején. –megfogtam a kezét

-         Örökbe fogadtunk. Anyádat valami baleset érte, a rendőrség mai napig nem tudta tisztázni a körülményeket. Amikor rátok találtunk a kezében szorított. Rám bízott téged. Adott egy ládát, amit majd jövőre nyithatsz ki. Megígértem neki, hogy nagyon fogok rád vigyázni. Kórházba szállították, de a sérülései súlyosak voltak és másnap meghalt. Nagyon sajnálom!  –sírt.

Ezek után én csak ültem és leragadtam az örökbe fogadtunk mondatnál. A szüleim régen meghaltak. Akkor ki vagyok én? Nem vagyok tagja a Greenberg családnak. Ezt nem hiszem el. Megértem, hogy amíg kicsit voltam nem mondták el. De már nem vagyok kicsi. Több évvel ezelőtt is már megértettem volna. Tessék remek szülinapom van. „ Szeretünk kicsim boldog szülinapot, ja és elfelejtettük mondani, hogy örökbe fogadtunk.”

Ez nem várhatott volna, mondjuk holnapig, szerintem jobb lesz, ha hazamegyek.

A szememet előre meresztettem és próbáltam nem tudomást venni erről az egészről. Még meg is csíptem magam, hátha csak álmodom, de ez sajnos nem álom, hanem VALÓSÁG! A hangok egyre távolodtak. Aztán jött még rossz hír. Már, úgy ahogy felfogtam ezt az egészet, amikor megjelent egy nő. Leült apa mellé és a kezét simogatta.

   -   Anna még el kell mondanom valamit. –a nő apa szavába vágott

      -   Majd én folytatom. Ben el akar válni tőled! A nevem Emma. –mondta a nő

Rájöttem, hogy Emma apa titkárnője. Áh… a tipikus főnök a titkárnővel. Mit eszik rajta? Egy bamba liba, csak a papírjaival rohangál oda meg vissza és olyan kivágott felsőket visel, hogy a púpjáig be lehet látni. Anya sírva fakadt és elrohant.

-   Anna várj! –kiáltott utána apa de semmi értelme sem volt

-   Apa, -felálltam- Daniellel járok, nem érdekel a véleményed, szeret engem és én is őt. Ezek után azt csinálsz, amit akarsz. Sőt befejezhetnéd ezt az üldözési mániádat. Tudd meg nem csak körülötted forog a világ. Ja, és még valami, ezek után ne várd el tőlem, hogy apának szólítsalak. Szia, jó szórakozást a kis titkárnőddel! –elmentem

Felkaptam a táskámat és az ajtó felé siettem, szerettem volna minél hamarabb eltűnni innen. Daniel jött utánam és az ajtóban elkapta a csuklómat.

-         Várj! Hazaviszlek, amint látom Anna elvitte az autót. –most egyáltalán nem érdekelt Daniel

-         Rendben. Van más választásom? – ránéztem, de ő csak nevetett

Beültem az autóba, egy kicsit zaklatott voltam. A házunk előtt tűnt fel, hogy még Anna nincs itthon. Fura, vajon hova mehetett? Majd hazajön. Kinyitotta az ajtót és bementem.

-         Ha akarsz, bejöhetsz. Úgy sincs itthon senki. –ránéztem és ő bejött- Ülj le a nappaliban, csak egy perc és jövök, megyek átöltözni.

-         Rendben. Menj nyugodtan. –leült a nappaliban és a tv-t kapcsolgatta.

Én gyorsan felmentem és felkaptam egy melegítőt és egy pólót. A hajamhoz nem nyúltam és a sminket sem mostam le. A szoba után a konyhába vettem az irányt, csináltam magamnak egy szendvicset és leültem én is a nappaliba.

-         Kérsz te is egyet? –kérdeztem

-         Köszi, nem, nem vagyok éhes, de ruhában jobban néztél ki. –mosolygott

-         Hát ezt most minek vegyem? Bóknak vagy sértésnek? Tehát akkor most csúnya vagyok? –felhúztam a szemöldököket

-         Egyértelműen bóknak. –átölelt

Nem mondtam semmit, úgy ültünk a nappaliban mint egy szerelmes pár, senki nem zavart minket. A tv-t néztem Daniellel. Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz, ha apa hazajön, de már kicsit nyugtalan voltam anyám miatt. Vajon miért nem jött még haza? Talán történt vele valami? Esetleg elment? Elutazott? Jobb lesz inkább, ha megnyugszok. Na, és apa vajon hol van? Bizonyára a kis titkárnőjét csókolgatja. Hogy tehetett ilyet anyával és velem is? Nem volt elég feldolgoznom, hogy örökbe fogadtak? Nem ő még tett rá egy lapáttal. Ez szemétség volt tőle. Ezek után vajon haza mer jönni? Az is lehet, hogy ő is el fog tűnni akárcsak anya. Akkor itt leszek magamban, hát nem tudom, hogy most ennek örüljek, vagy inkább dühös legyek. Teljesen mindegy. Anya majd hazajön, biztos kiszellőzteti a fejét, hát apa… nem tudom mit csinál. A gondolataimat a telefon csörgése törte meg.

-         Halló? – kérdeztem az ismeretlen nőtől

-         Jó estét. Greenberg ház? –ekkor már tudtam, hogy van valami gond

-         Igen, de kivel beszélek? –a szívem a torkomban dobogott

-         Az anyját baleset érte, a korházban fekszik, a sérülései súlyosak –mondta a nő nyugodt hangon

-         Értem, azonnal megyek. –az ájulás határán voltam

A kagyló kiesett a kezemből, és csak bambán néztem előre. Daniel gyorsan elkapott, nehogy összeessek. Leültetett a kanapéra és gyorsan hozott nekem egy pohár vizet.

      -    Mi a baj? Kivel beszéltél? –nagy szemekkel nézett rám és a válaszomat várta

      -    Anyát…anyát…anyát baleset érte. Azonnal a kórházba kell menni! –már sírtam

      -    Jó rendben azonnal indulunk. –megfogta a kezemet és azonnal a kocsi felé vettük az irányt.

A házat be sem csuktam, Daniel nagyon gyorsan ment, de ez nem zavart. Még egy jó hír. Anyám a kórházban fekszik, súlyos sérülésekkel. Ha ezt így megmondták a telefonban, akkor vajon milyen sérüléseket szerzett? A kórházban gyorsan kerestem egy nővért.

      -    Elnézést. Meg tudná mondani, hogy Anna Greenberg- et hol találom?

      -    2. emelet jobbra 110. szoba.

      -    Köszönöm.

Ahogy felértünk megpillantottam az orvosokat amint jönnek kifele a szobából. Lassan odamentem és láttam, hogy még él.

-         Hogy vagy? –leültem az ágya melletti kis székre

-         Jobban leszek, tudom. Haragszol rám? –suttogta

-         Nem, nem haragszom, arról nem tehettek, hogy anyám megsérült. Inkább köszönetet kéne mondanom, neked.

-         Köszönöm. Apád hol van? –köhögött egyet

-         Nem tudom, miután elrohantál én is elmentem, Daniel vitt haza. –néhány könnycsepp lefolyt az arcomon

-         Ne sírj! Jobban leszek. Az igazi neved, Mary.

-         Tényleg? –ezen már csak nevetni tudtam-, hogy történt ez veled? –itt már sírtam

-         Pontosan nem emlékszem. Gyorsan hajtottam –közben köhögött- és frontálisan nekimentem egy teherautónak. Aztán felcsavarodtam egy fára. –már alig bírt beszélni- A doboz a szekrényemben van és a kulcsa a fiókomban. Viki alig kapok levegőt! –már lilult a feje.

-         Anya nehogy meghalj itt nekem. Erős vagy túléled. Nem mehetsz el tőlem, nem marad nekem senki. –sírtam, bömböltem és akkor besípolt a gép.

Néhány ápoló rohant be a terembe, engem szó szerint kitoltak. Ott álltam az ablaknál és nem bírtam felfogni ezt az egészet. Még berohant két orvos. Ahogy láttam, hogy újraélesztik, minden eltávolodott tőlem. Nem hallottam körülöttem hangokat, csak a szívem dobbanását a fülemben. Egy dobbanás anyára a defibrillátort teszik, még egy dobbanás anya mellkasa felugrik. Még egy dobbanás ismét megpróbálják, és végül letakarják. Nem bírtam elhinni, anya meghalt. Ez az én szerencsém, Boldog szülinapot Viki. Ez nem lehet igaz. Megcsíptem magam hátha ez csak egy rossz álom. Kijött az orvos aztán meg az ápolók.

-         Sajnálom. –közölte aztán meg elment

Sajnálom? Ennyivel el vagyok intézve, neked lehet, hogy eggyel kevesebb, de nekem nincs anyám. Daniel megölelt, most valahogy nem úgy vert a szívem.

-         Meghalt! Miért? Miért? Miért? …mindkét anyám halott. Már semmi nem köt ide. –zokogtam, könnyeim patakban folytak végig az arcomon

-         Nyugodj meg! Súlyosak voltak a sérülései. Én még itt vagyok neked. –még erősebbe átölelt. Én meg csak sírtam és sírtam…

3. Temetés

A baleset utáni két napot Daniel és családja házában töltöttem. Azt sem tudom, hogy milyen a házuk nem is emlékszem rá. Egész nap a szobában feküdtem és ki sem mozdultam. Különös módon nem tudom, hogy kerültem haza. Az ágyamban feküdtem és valaki éppen zuhanyozott. Bizonyára anya az, de amint a szobámban levő tükörbe néztem, megláttam a majdnem három napos lefolyt festéket az arcomon, sajnos ez nem egy rossz álom volt. Anyám tényleg halott és én valószínűleg átsírtam mind a három éjszakát. Nem bírom felfogni, ennyi kész vége mindennek, mi jön ez után? Az biztos, hogy nem fogok itt maradni. De ki zuhanyozhat? Bizonyára apa. Ha kijön olyan pofot fog tőlem kapni, ez mind az ő hibája. Ha megpróbálta volna lassan a tudatára adni, vagy inkább vált volna el tőle. Próbáltam a festéket leszedni több-kevesebb sikerrel, de ami nekem kellett volna az a fürdőben volt. Már befejezte a zuhanyzást és elindult le a lépcsőn. Gondoltam utána lopakodok, lassan lépdeltem lefele a lépcsőfokokon. A konyhában volt az az illető. Éppen reggelit csinált, de ő nem apa, hanem Daniel. Mit keres itt? És hol van apám? Rémisztő. Akkor nem is jött haza este óta. Bizonyára jót hancúrozott a kis titkárnőjével. Remélem fizetésemelést is kap majd, a kemény munkájáért. Ennyit erről. Daniel észrevett. Nem szóltam semmit sem.

-         Szia, nem akartalak felkelteni. –odajött hozzám

-         Semmi baj. Apám hol van? És te, hogy kerülsz ide? –alig láttam valamit annyira égett a szemem

-         Nem tudom, hogy hol van apád. Este hazahoztalak, kiborultál ismét és megvártam, amíg elaludtál, de már nem volt erőm hazamenni. Gondoltam csinálok neked valami reggelit. –megkente a pirítósomat.

-         Miattam nem kellett volna, meg leszek én. –leültem a nappaliba.

Daniel még csinálta a reggelimet, én csak ültem és néztem előre. A legrosszabb még hátra van, ki kell bírnom a temetést. Pirítóst és narancslevet kaptam, hányingerem volt és semmi kedvem ahhoz, hogy egyek. Most legszívesebben fogtam volna egy kést és leszúrtam volna magam, sajna itt volt velem Daniel és minden mozdulatomat nyomon követte, féltett, de már egy kicsit túlzásba vitte. Semmi gond ezt elméztem neki. A combomon volt a tálca rajta pedig a kaja. Csak néztem és csak néztem.

-         Egyél valamit, mert különben el fogsz ájulni! –felhúzta a szemöldökét

-         De nem megy le semmi sem a torkomon, inkább meghalnék, minthogy most egyek. –valami sírásféleségbe kezdtem, de nagyon fájt a szemem. Este gondolom sokat sírtam. –mikor lesz a temetés?

-         Délután 4-kor. Ott leszek veled, apád bizonyára tud róla, mert mindenki erről beszél, még az újságban is benne volt. –átölelt. Most ő volt az egyetlen támaszpontom.

Nem tudom, hogy most mi van velem és Daniellel, olyan mintha kiüresedett volna a kapcsolatunk. Szerintem ráuntunk egymásra. Persze Daniel menne tovább a csókon is, de én nem állok készen és lehet, hogy nem ő álmaim pasija. Benne van a pakliban. Valaki felállt a kocsi feljáróra, aztán ajtócsapódást hallottam. Apám hazajött. Kinyílt az ajtó és meglepődve állt meg. Danielt nézte gyilkos szemekkel. Ledobta a táskáját ordibálni kezdett Daniellel.

-         Mit keresel itt? –az ajtóra mutatott

-         Ne ordibálj! Ő legalább nem tűnt úgy el, mint te. Remélem jól szórakoztál a kis titkárnőddel? –ordítottam volna, csak nagyon be voltam rekedve.

-         Miért van kisírva a szemed? Talán bántott? –felhúzta a szemöldökét

-         Nem, nem bántott. Anya meghalt és ez a te hibád! –ismét patakban folyt a könnyem

-         Meghalt… leült a fotelbe. És… és mikor?

-         Amikor elrohant a vacsoráról, balesetet szenvedett és láttam a kórházban, amit újraélesztik aztán meg letakarják. –dühösen néztem rá- legalább a temetésére hazajöttél, remélem, hogy a kis titkárnődnek majd adsz fizetésemelést, hiszen szegényt úgy kidolgoztatod. Ó, és még valami, Danielre nem kell ordibálnod, mert ha nem lett volna mellettem, akkor ma két nőtől kéne búcsút venned.

-         Hogy engedheted meg magadnak ezt, stílust. Hát nem szégyelled magad? –felállt és pofon akart vágni.

-         Ezt –Daniel megfogta a kezét- nem ajánlom. – dühösen néztek egymásra- gyere, Viki szedd, össze a holmidat egy percig sem hagylak itt ezzel az alakkal. Majd a temetésen találkozunk a kedves apukáddal

-         Viki, ha elmész, akkor kitagadlak a családból! Úgy gondolkozz. –dühösen nézett Danielre.

-         Nyugodtan, te nem vagy az apám, ez a család már nem létezik. Anya meghalt és vége, te nekem senkim vagy, hagyj békén és a temetés után soha többé nem fogsz látni. –felálltam és Daniellel felmentünk a szobámba.

 Gyorsan segített összepakolni és mielőtt elmentünk volna még elhoztam a ládát és a kulcsát anya szobájából aztán elmentünk. Bezártam magam után az ajtót és még utoljára visszanéztem a házra, szívszorító érzés volt otthagyni a házat, de nem bírtam volna ki még egy napot ott. Daniel házában senki sem volt otthon. Felvitte a csomagjaimat a vendégszobába és kiment. Leültem az ágyra, nem tudtam, hogy most mi tévő legyek. Ha ez nem jött volna közbe… bejelentettük volna, hogy járunk és szerintem úgy egy hónap múlva szakítottam volna vele. Elmúlt már bennem, az a nagy lángoló szerelem. Azt is tudom, hogy más csaj is tetszik neki. Tegnap átnéztem a telefonját, már le is beszélt vele egy randit. Neki, is tetszik, hogy apámat bosszanthatja, de azért nem fogok vele együtt maradni. Lementem Danielhez, de nem volt sehol. Hát jól van, akkor kiszolgálom magam. Csináltam egy szendvicset és visszamentem a szobába. Ahogy megpillantottam az órát és az 15:20-at mutatott, kirázott a hideg. Nemsokára elkezdődik a legrosszabb dolog. Megettem a szendvicsemet és aztán lezuhanyoztam. Felvettem egy fekete blúzt és egy fekete nadrágot.

A kis fekete táskámba rakta sok zsebkendőt, biztos, hogy szükségem lesz rá. Elindultam lefele, Daniel már várt.

-         Indulhatunk? –kérdezte Daniel.

-         Igen mehetünk. –a padlót néztem.

Elindultunk, sajnos a temető csak 10 percnyire volt. Rengeteg ember állt a ravatalozónál. Mivel családtag vagyok illetve voltam, be kellett ülnöm a ravatalozóba. A koporsót még nem zárták le, láttam anyám arcát és… nem is volt lila a feje. Sőt inkább úgy nézett ki, mint aki él. Szép hófehér bőre volt és a szeme alatt fekete karika. De jött a pap és lezárták, utoljára láttam szép arcát. Már folyt a könnyem. A pap anyám jóságos életéről beszélt. Szerinte, ha ilyen jó emberek élnének a földön, akkor nem lenne ilyen nagy gond. Megemlített engem is, hogy örökbe fogadott. Nagy szívre vall, ha valaki inkább más gyermekét neveli fel és nem szül saját gyermeket. Mondjuk ez igaz. Ezek után, már sírtam, de nagyon. Majd felsorolta a pap, hogy anyám kitől búcsúzik. Belevette a munkatársakat, szomszédokat, rokonokat, barátokat és sajnos apát is mondta. Szerintem nem búcsúzna tőle el most szívesen. Majd ezek után jött négy férfi és felemelte a koporsót és elindultunk vele együtt. Most kísértük el utolsó útjára. Amint minden megérkezett a kiásott sírhelyhez, a négy férfi elkezdte lassan leengedni a koporsót a mélybe. Egészen addig, amíg az egyik egy lapát földet nem dobott a koporsóra azt hittem, hogy talán még fel fog ébredni. De ahogy hallottam, amit a földet lapátolják anyámra nem már állni. Lassan befejezték és mindenkitől megkaptam a „részvétem „mondatot. Már beesteledett. Csak én és Daniel voltunk már anyám sírjánál.

-         Gyere, induljunk –nyújtotta a kezét.

-         Menj előre, én majd megyek. –felálltam

Daniel elment a kocsihoz én még ott álltam. A szél fújt, már este volt. Neszt hallottam. Megrémültem.

-         Ki az? –rémülten kérdeztem

Nem felet senki, elindultam futva az út fele. Egy fekete árnyékot láttam. Elindultam utána át az úton, de nem néztem szét. Oldalra néztem, már az úttest közepén álltam. Egy kamion dudált nagy fényszóróit láttam és leblokkoltam. Most lesz végem a szívem a torkomban dobogott. Ennyi, kész vége, itt fogok meghalni. De hírtelen elkapott valami és megmentett. Valaki rohanva elkapott, izmos testéhez szorított. A sötétség miatt nem láttam az arcát. Lefektetett a fűre éreztem hideg leheletét, ajka közel volt az enyémhez. Ki ő? Miért mentett meg? Aztán el is ment…  

4. Új környék

Reggel különös helyen ébredtem. Ez nem az én szobám, sőt még Daniel szobája sem. Vajon hol lehetek? A nap erősen sütött. De hogy kerültem ide? Kinéztem az ablakon, valami erdőben lehettem. Szép erdő volt meg kell hagyni. Elindultam a nappali felé, Daniel éppen akkor jött be.

-         Szia, Daniel… Hol vagyok?... És hogy kerültem ide? –leültem a kanapéra

-         Este ájultan találtam rád az út mellett. Apáddal összevesztem és elhoztalak ide. Most Porterville-ben vagyunk. Ez apám másik háza, csak most nekem adta, mivel már 2 éve itt sem járt. –letett egy csomagot a konyhába

-         Értem. –most nem tudtam, hogy örüljek, vagy inkább essek a torkának.

-         Minden rendben van? –leült mellém

-         Igen, csak nem tudom, hogy mi lesz az iskolával.

-         Nyugodj meg elintéztem már azt is. Következő héten akár kezdhetsz is az itteni gimiben. –mosolygott

-         Köszi. –nem tudtam mit mondani.

A francba, szakítani akartam vele erre ő meg elhoz magával ide. Na, most aztán mit tegyek? Nagyszerű. Felálltam és kimentem a teraszra. A rejtélyes idegen járt az eszemben. Ki volt ő? És miért mentett meg? De hogy csinálta? Erősen megmarkoltam a korlátot. Dühös voltam, ez nem lehet igaz. Azt sem tudom, hogy mennyit utaztam, mire ideértem. Ez majdnem emberrablás. Kijött hozzám, és átölelt. A hajamat piszkálta, aztán hírtelen abbahagyta.

-         Mi az ott a nyakadon? –kérdezte furcsa hangon

-         Egy anyajegy. Miért? –meglepődtem

-         Nekem is van egy a lábamon –felhúzta a nadrágja szárát

-         Tényleg… Ez érdekes. –ez tényleg furcsa. Olyan anyajegye van, mint nekem. –ma telihold lesz, nézed velem?

-         Ö… nem ma este dolgom… van. Nem is leszek itthon egész este. Még ma délután el kell mennem. –szerintem most hazudott. Ez az egész mese nekem nem jött be. Jobb lenne, ha inkább megmondaná az igazat.

-         Rendben, te tudod. –bementem

Daniel fogta a kabátját és el is ment. Sőt nem is köszönt. Itt maradtam egyedül ebben a házban, de én nem akarok itt lenni. Áh… na, ebből, hogy fogok kimászni? Jó még szeretem, de már ráuntam, semmi újdonság nincs a kapcsolatunkban. Szétnéztem a hűtőben… tofu… tofu… és lekvár. Pfff… nem vagyok én vegetáriánus. Rendeltem magamnak fagyit és rántott húst rizsával. Na, ez már ételnek mondható. Megettem a fagyit aztán kezdtem volna a másodikat, de kopogtak. Kinéztem azon a kis lyukon és egy csaj állt az ajtóban. Kinyitottam és ő meg bejött.

-         Szia –nyújtotta a kezét – Liv vagyok, Daniel unokatestvére.

-         Szia, én pedig Mary. –kezet fogtunk. Liv tőlem kisebb volt, barna szem és szőkésbarna haj.

-         Daniel mondta, hogy jöjjek el hozzád, nehogy unatkozzál. –leült

-         Nagyon rendes tőled, de nem kellett volna. –leültem vele szembe

-         Hát már átszerveztem a mai programomat, úgyhogy jó lenne, ha csinálnánk valamit –mondta Liv

-         Hát felőlem, úgysem terveztem mára semmit és nem is ismerem a környéket –válaszoltam

-         Akkor menjünk el vásárolni, vagy egy kávézóba üljünk be. –felállt

-         Rendben, akkor menjünk…- most nem volt kedvem vásárolni – egy kávézóba. –én is felálltam az ajtó felé vettük az irányt és kimentünk.

Liv-nek egy ezüst színű kicsi sportkocsija volt. A kávézóhoz hamar odaértünk, mivel a sarkon állt. Nem sok ember volt itt, de ez adta a hely hangulatát. Valószínűleg minden nap ugyanazok az emberek fordulnak meg itt, néha feltűnik néhány új arc. Leültünk az egyik sarokba. Liv egy pohár narancslevet kért és pedig egy pohár ásványvizet kértem.

-         Gondolom, te jól ismered Danielt –már meg kellett törni azt a kínos csendet

-         Mondhatjuk. Miért? Mit akarsz tudni?   

-         Van testvére? –első kérdésnek megteszi

-         Van, Davidnek hívják. Majd úgyis fogsz vele találkozni, oda jár a suliba. –ivott egy keveset a narancslevéből

-         És milyen ember? – kérdeztem

-         Pfff… -majdnem megfulladt, mert félrenyelte az innivalóját –hát jobb, ha távol tartod magad tőle.

-         Ezt miért mondod? –meglepett ez a válasz

-         Daniel furcsa ember… ha nem akarsz bajba keveredni, eltűnsz! –ezzel teljesen megrémített. Hova kerültem én? És főleg kivel?

-         Értem… -nem is mertem ránézni.

-         Szerintem lassan menjünk, kezd sötétedni. Nem jó ilyenkor itt mászkálni. –felállt

-         Rendben. –hát ez nagyszerű, ilyen alapon otthon is maradhattam volna.

Beültünk a kocsiba és hazavitt. Szerintem gyorsan összepakolok és eltűnök. Felmentem, a kajám ki volt hűlve. Nagyszerű, elővettem a bőröndömet, szerencsére nem pakolt ki belőle. Reggel elmegyek innen, de este nem akarok itt mászkálni. És vajon mi volt az a mondat, hogy „jobb, ha távol tartod tőle magad, ha nem akarsz bajba kerülni? Daniel valami sötét alak akkor? Lehet, hogy tényleg elrabolt? Mosolyogtam, ilyen lenne az én szerencsém. De el kell mennem addig amíg vissza nem jön. Ki tudja, hogy milyen emberek vannak errefele. Megmelegítettem a vacsorámat és megettem. A hold már javában fent volt az égen, kivételesen ma telihold volt.  Kiálltam a teraszra nézni gyönyörű volt. Az a rejtélyes idegen járt az eszemben. Egy ember, hogy képes olyan gyorsan futni? Vagy az én felfogásom volt lelassulva? Egyszer csak neszt hallottam az erdőből, de ez nem a szél volt…

5. Támadás

A nesz erősebb lett, kíváncsi természetem miatt nem mentem be, sőt inkább kihajoltam a korláton. Az erdőben mozgott valami. Egyre közelített a ház fele. A szívem a torkomban dobogott. Aztán egy nagy fekete valami tartott felfele. Hátráltam és akkor a teraszon egy óriási farkas állt két lábon. Nagy barna bundája volt és a tekintete… teljesen megrémített, így is már az ájulás határán voltam. Még hátráltam, de megállított az ablak. A farkas közelített, meg is csíptem magam hátha csak álmodom, de ez valóság volt. A szívem a torkomban dobogott, ez meg fog ölni. De ez nem sima farkas… azok nem tudnak állni. Ez… ez vérfarkas. De ilyen nem létezik. Még mindig közelített, sikítani akartam, de örültem, ha megálltam a lábamon. Elkapta a kezemet és egy nagyot mart bele. Áh… ez nagyon fáj és vérzik is. A vér szagára nagyon begerjedt. Összeestem és vártam hátha elmegy. De nem ment el, hanem jött egy másik is. Az elém ugrott és én megpróbáltam bemenni. Nagyot morgott az egyik és engem a másik belökött a házba. Bevertem a fejemet az asztalba. A fejemhez nyúltam és vért láttam a kezemen, a szemem becsukódott…

Különös álmom volt. Egy hegytetőn voltam és éjszaka volt. Rettenetesen féltem. A hegytetőn egy kőasztal állt. De mit kerestem ott? Nem tudom. Tárgyaltunk valamit az asztalnál… ott volt Daniel is. Aztán villám csapott le, bele az anyajegyembe, iszonyúan fájt. De miért? Aztán a kőasztalon tértem magamhoz… valami furcsa ruha volt rajtam, aztán átültettek valami székbe. Meghajolt előttem mindenki. Aztán megtámadtak minket az emberek. Különös szagokat éreztem és én is megöltem egyet. Kiszívtam a vérét… aztán összevesztem Daniellel és leszúrtam valami nagyon fényes karddal.

Felriadtam, egy orvos állt az ágyam mellett, tehát nem kerültem kórházba. Ez megnyugtató.

-         Hagyok itt egy enyhe fájdalomcsillapítót, majd vegyen be belőle. –mondta az orvos és elment

-         Jól vagy? –Daniel a hajamat simogatta.

-         Jött két… két… nagy farkas. Megtámadtak… ugye nem jönnek vissza? –most odabújtam hozzá

-         Milyen farkas? Szerintem agyrázkódást kaptál. –nevetett

-         Nevess csak nyugodtan, de igazam van. –durcás képet vágtam

-         Ma el kell mennem… megint. Lesz itt veled egy ápolónő. Néhány napig leszek távol és nem akarom, hogy bármi bajod essen. –felállt –szia.

-         Ezt nem hiszem el! Idehozol, és aztán már megint eltűnsz. –lefeküdtem és becsuktam a szememet.

Nem szólt semmit és elment. Az ápoló néhány órán belül meg is érkezett. Nem szólt semmi, átkötötte a sebemet aztán el is ment. Nagyon dühös voltam, de a kezem nagyon fájt. Nem tudom, ki lehet az az idegen… miért mentett meg? De a legkülönösebb számomra jéghideg lehelete. Minden nap hozott fel a portás enni, olyan voltam, mint egy rab. Amint lehet, elszökök innen. Másnap már felálltam és kimentem a teraszra. A padlón egy óriási karmolás nyom volt, tehát nem képzelődtem. Elegem van, összepakolok és elmegyek. De még nem értettem meg, hogy Daniel miért ilyen furcsa. És ez az álom… mi volt az a hegy? És én mit kerestem ott fent? De miért öltem? Kirázott a hideg… látnom kell azt a különleges és rejtélyes idegent. Megbabonázott teljesen, ahogy hírtelen elkapott és finoman letett a földre, de nem tudtam megköszönni. Ha Daniel nem jön haza, akkor, elmegyek. Valahogy csak hazatalálok. A következő lépése mi lesz? Nyomkövetőt rak rám? Szakítani akarok vele, de most nem tehetem meg. És ha most ő mentett meg, lehet, hogy ő az egyik vérfarkas. Bementem és beírtam a keresőbe, hogy farkas. Kihozott minden marhaságot, aztán helyesbítettem vérfarkasra. Az első találatra rá is kattintottam…

„a vérfarkasnak három alakja van: ember, farkas és a több mint három méteres vérfarkas.

Félnek az ezüsttől, ha hozzáérnek, elveszítik erejüket. Ha megsebesülnek valamilyen ezüst tárgy által a seb sokkal lassabban gyógyul. A hold nagy hatással van rájuk „

Tehát Daniel vérfarkas, de akkor én is? Hiszen neki is van jele, de rám nem volt hatással a hold. A láda majd választ ad minden kérdésemre. A holmiijaim között kutattam, nem találtam meg azonnal, de végül sikerült. Szépen ki volt faragva. A kulcsát beleraktam a zárba és lassan elfordítottam. Nyitottam volna kifele, de Daniel megfogta a kezemet.

-         Ne nyisd ki! –kikapta a kezemből a kulcsot.

-         Amúgy neked is, szia. –értetlenül néztem rá –miért ne nyissam ki?

-         Elronthatsz mindent! –kétségbeesett szemekkel nézett rám

-         Mit ronthatok el? –nem értettem még mindig semmit

-         Mindent!! –felállt a dobozommal együtt

-         Hé, várj már! Addig nem hagylak békén, amíg el nem mondod! –elkaptam a karját

-         Ssss… jól van, akkor elmondom. –leült. –a ládát csak a 19. születésnapodon nyithatod ki. Ha most kinyitod, tönkreteszel mindent. Nem szabad, hogy hamarabb kapd meg az erődet.

-         Milyen erőt? –tágra nyílt a szemem.

-         Azt nem mondhatom el! –dühösen felállt. –elégedj meg azzal, hogy sok minden múlik rajtad. Ha nem akarsz háborút, akkor várj még!

-         Lesz háború? –most már zavarosabb lett minden.

-         Igen lesz, ha nem maradsz nyugton. Az erődet nem veheted hamarabb birtokba, meg kell várnod a megfelelő időt. –a korlátot markolta.

-         Tudom, hogy titkolsz előlem valamit. –kimentem hozzá, megálltam mellette és akkor megláttam azt a nagy karmolást a teraszon.

-         Például? –rám nézett

-         Tudom, hogy mit láttam azon az estén –a csempére mutattam. –nem volt agyrázkódásom.

-         Igen tudom… -lefele nézett –és még mit tudsz?

-         Két dolgot biztosan. Az egyik az, hogy a ládának köze van anyámhoz a másik pedig… ebben már nem vagyok annyira biztos… -nem mertem tovább folytatni

-         Mi az a másik dolog? –megfogta a kezemet

-         Nem merem megmondani. –félve néztem rá

-         Tőlem nem kell félned! Tehát akkor mi az a másik dolog? –kérdően nézett rám

-         Rendben, te akartad. –sóhajtottam egyet – vérfarkas vagy. –nem szólt semmit. –az vagy? Vérfarkas? –a szívem a torkomban dobogott.

-         Az… az vagyok. Remélem, hogy ez nem változtat semmit sem közöttünk. A tanács fél tőled, fél, hogy nagyobb erőd van, mint bárki másnak a tanácsban. Veszélyt jelentesz számukra… meg akarnak ölni.

Az ölni szó hallatán majdnem összeestem. Leültem a nappaliba és néztem előre. Anyám meghalt és most rám is ez a sors vár. Mit ártottam én nekik? Nem is ismernek, de már meg akarnak ölni. Nehogy valakit veszélyeztessek. Azt sem tudom, hogy mi ez a tanács. Olyan, mint a mesékben a falu vénjein összeülnek és tanácskoznak. Persze ne hagyjuk ki a másik tényt sem: a pasim vérfarkas, ki tudja milyen állati… hogy is hívjákokkal rendelkezik. Megvan: ösztönökkel. Elegem van és félek. Félek, de nagyon. Vajon mi vár rám?...