Clarissa ágyában ébredtem. Clarissa ágyában? Most vagy álmodom, vagy meghaltam. Remélem nem lettem újra ember. Az oldalam még fájt és a nyakam is. Összegubóztam az ágyon. Próbáltam feleleveníteni a küzdelmet, de inkább hagytam a fenébe. A kezemet néztem, apró hegek voltak rajta nagy számban. Sötét volt kint és nem hallottam senkit sem mozogni a házban. Lementem a földszintre, benéztem a konyhába, Christie-ék hálószobájába, a nappaliban, de nem volt senki. A pincében sem találtam senkit sem. Felmentem az emeletre, benéztem a fürdőbe, Sebastian szobájába, de ott sem volt senki. Steve szobája előtt álltam… nem mertem benyitni. Összeszorult a szívem. Tudtam, hogy már nincs köztünk. Nedves lett a szemem. De kellett mennem. Lassan elfordítottam a kilincset és bementem. Ott feküdt az ágyon és a szeme csukva volt. Mi van vele? De hiszen halott… miért van itt? Leültem az ágya mellé, az arcát simogattam. Szóltam is hozzá, de nem válaszolt. Most vettem észre a szívénél lévő nagy sebet. Lefeküdtem mellé… odabújtam hozzá és betakaróztam, mert nagyon fáztam. Megfogtam a kezét, ami most még hidegebb volt, mint általában. Ez mind az én hibám! Istenem mit tettem? Végignéztem Steve élettelen testén és elkapott a zokogás. Ha nem lettem volna a közelében, mindez nem történi meg vele. Hol vannak a többiek? Próbáltam feleleveníteni, de nem ment… semmi, mert ha bármire gondoltam, még jobban elkapott a zokogás. Kezét az arcomhoz raktam és becsuktam a szememet… közben zokogtam… mert nem akartam elhinni, hogy meghalt… hogy már nem fog átölelni… hogy nem fog megcsókolni… nem, nem! Teljesen elmerültem a gondolataimban. Arra eszméltem fel, hogy valami megfogta a vállamat. Ijedtem kinyitottam a szememet… és akkor láttam, hogy az egész Wass család itt van a szobában. A vállamat Christie fogta meg… nem mertem megszólalni, hiszen én vagyok a hibás mindenért… felültem… mindenki engem nézett és én meg őket.
- Sajnálom, ha nem lett volna szabad hozzáérnem. –lesütöttem a fejemet és elengedtem Steve kezét
- Nem baj. –Christie megfogta a kezemet. –Jól vagy?
- Megvagyok… csak nem tudom, hogy miért ébredtem Clariss szobájában.
- Azért kicsim, mert torporba estél. –Christie leült mellém. –de még vámpír vagy.
- És Steve-vel mi van? –elkapott egy zokogás –Miért nem kel fel? Vége? Most már tényleg meghalt?
- Nem… nem halt meg végleg… még él… csak ő is torporban van. A szíve súlyosan megsérült. Nem tudom, hogy mikor fog felkelni. Biztos, hogy jól vagy… mert olyan zavarodottnak látszol.
- Jól vagyok… csak… csak… ezt nehéz felfogni. Mennyi ideig voltam ebben… a torporban?
- Két hónapig. –felelt Sebastian.
- De… de csak apró hegek vannak rajtam. –mutattam a kezemet
- Igen… most már csak apró hegek. De volt néhány olyan mély seb, hogy még a csontod is kilátszott. A legsúlyosabb a nyakadon lévő seb… -mondta Mard
Ahogy ránéztem Mark arcára beugrott egy emlékkép. Amikor megfogott a csata végén… ha jól emlékszem
- Igaz a végén te kaptál el? –kérdeztem
- Igen én, de most inkább nem beszéljünk erről. –kiment
- Kicsim most nem vágsz valamire? –megsimogatta a hátamat Christie. –Esetleg nem akarsz lezuhanyozni?
- Szerintem elmegyek zuhanyozni… - sóhajtottam egyet
- Oké… akkor mi most megyünk. A ruhád ott van a szobádban… Clar már Sebastiannal lakik egy szobában.
Bólintottam egyet és aztán kiment mindenki. A szobában kerestem képeket… de nem találtam. Most vettem észre, hogy pizsamában vagyok. Átmentem a másik szobába, kerestem valami elfogadható ruhát és elmentem zuhanyozni. Amikor a tükörbe néztem, szó szerint megijedtem… az arcomon rengeteg heg… az arcvonásaim mintha meg lettek volna törve… a szemeim alatt nagy és sötét karika. Ahogy végignéztem magamon, rájöttem, hogy semmi lélekjelenlétem sincs. A zuhany egy kicsit felébresztett. Visszamentem Clar szobájába. Érdekes módon eltűntek a cserepes virágok, de volt az ablakon sötétítő. Lefeküdtem az ágyra, összegubóztam és becsuktam a szememet. Valaki bejött az ajtón és lefeküdt mellém… átölelt. Olyan volt mintha Steve lett volna az, de nem ő volt… kinyitottam a szememet és nem volt mellettem senki. Kezdek bekattanni. Inkább lementem a nappaliba. Mindenki lent volt. Leültem a sarokban lévő fotelbe. Egy kutya ugrott az ölembe… amitől teljesen megijedtem… mire felfogtam, hogy egy kis „öleb” féle mászkál otthon, visszaültem és a kutya ismét az ölemben kötött ki. Amit visszaugrott az ölembe, azonnal el is aludt.
- Hallottuk lezuhanyoztál… - mondta Christie
- Igen… jó esett. –az ablakon néztem ki
- Kérdeznem kell valamit. Mire emlékszel a küzdelemből? –Mark érdeklődött
- Azt tudom, hogy egyszer összeestem… majd az egyik leütött és a szemembe nézett. Steve leszedte rólam, de nem tudtam magamhoz térni… próbált segíteni nekem, de ez lett a veszte… az a nő beleszúrta az a kést… és ő ott esett rajtam össze… - elcsuklott a hangom és könnycseppek folytak végig arcomon
- Szerintem ennyi elég is lesz. –szakított félbe Christie
- Gyere! –felállt Clar
- Én?
- Igen te! Mennünk kell vadászni!
- Most nem. Nem szomjazom a vérre.
- De jönnöd kell, mert le fogsz gyengülni.
- Mary, jobb lesz, ha most mész. –mondta Christie
- Rendben… - forgattam a szemeimet
Elindultunk az erdőbe. Nem szívesen mentem be, de muszáj volt. Fájt mindenem, de inkább nem is szóltam egy szót sem. Alig találtunk néhány szarvast. Nehezen elkaptam egyet. Most semmi kedvem nem volt vadászni, sőt még szomjas sem voltam. Clariss végignézte, hogyan szerencsétlenkedtem azzal az állattal, majd elindultunk vissza. Ismerős környékre értünk. Hírtelen, mint egy látomás előjött a küzdelem.
- Segítség… ott vannak mindenütt. –körbe- körbe forogtam- végem lesz… Steve nehogy valami bajod essen. Ne! Ne szúrd le! –gyorsabban vettem a levegőt – Mary, Mary! Fuss! Menekülj! Nem! Nem tehetem… megígértem, hogy nem hátrálok a problémáim elől.
Szerencsére véget ért az a látomásszerű valami. Clariss halálra rémisztettem és jobbnak láttam visszafutni a házba. Gyorsan felmentem a lépcsőn… be a szobába egyenesen a sarokban kötöttem ki. Átöleltem a lábaimat és azt kívántam, bár halott lennék. Nem kellett sok idő az egész család fent volt a szobámban.
- Mi történt? Mi a baj? –Christie át akart ölelni
- Ne! Ne érj hozzám! –elhúzódtam
- Látod, már megint látomása van… -mondta Clar ijedten
- Nem. Nincs látomásom. Egy szörny vagyok. –megrémülve ültem ott a sarokban
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz. –nyugtatott Christie
- Minden rendben lesz? Steve ott fekszik, és nem tudom, hogy mikor fog felébredni. Szinte minden órában azt kívánom, bárcsak én feküdnék ott bent. Miattam van ez az egész és ti nem akarjátok ezt beismerni. –felpattantam és rohantam ki az ajtón, de Sebastian elkapta a kezemet.
- Engedj el! –dühöngtem
- Addig nem, míg le nem nyugszol. –szigorúan nézett rám
A kezemmel nyomtam a mellkasát, de nem használt. Nem engedett el, sőt még jobban magához szorított. A fejem a vállán landolt és inkább nem is ellenkeztem.
- Na, végre megnyugodtál… szépen türelmesen megvárod, míg Steve felébred. Időd annyi van, mint a tenger. Tudom, hogy mennyire őrjítő, de ki kell bírnod.
- Köszönöm. –mély levegőt vettem és Sebastian elengedett.
Leültem az ágyra és a többiek kimentek. Megpróbáltam türelmes lenni. Minden nap bementem hozzá, simogattam a kezét és beszéltem hozzá. Így ment ez napról-napra. A napokból hetek lettek és a hetekből hónapok. Eltelt a tavasz, a nyár, az ősz, és a tél is. Újra kirügyeztek a fák. A várakozás nem ment problémától mentesen… többször legyengültem és néha tényleg úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Tudomásomra hozták, hogy azzal nem lesz jobb, ha legyengítem magam… de nagyon rossz volt. Mert tudtam, hogy ott van a közelemben, de mégis borzasztóan távol tőlem. Az erőmet a küzdelem óta nem használtam és nem is tervezem, hogy használjam. Rengeteg dolgot tudtam meg. A családban mindenki volt már torporban és Sebastiant én mentettem meg. Tehát jön nekem eggyel… Hihetetlen, hogy eltelt már egy év és ő még mindig csak fekszik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése