Íme, az utolsó napom, holnap vége lesz mindennek. Még Steve-vel feküdtünk az ágyban, a karját volt a fejem és a másik karjával éppen átölelt. Már fel kellett volna kelnünk, de nem akartam. Hallottam, amit Clar lerohan, aztán meg fel a lépcsőn. Nem kopogott az úgy berontott a szobába.
- Mark és Christie elmentek, csak akkor fognak hazajönni, ha látták őket. –amilyen gyorsan bejött olyan gyorsan ki is ment
- Pedig el akartam köszönni. –fel akartam ülni –Ö.. Steve elengednél?
- Hát… nem akarlak, de ha muszáj. –lemondóan sóhajtott
Végre felülhettem és gyorsan felálltam, hogy Clar után menjek, de akkor jöttem rá, hogy felesleges, mert már úgyis elmentek. A fürdő, mint általában foglalt volt. És vajon ki volt bent? Hát persze, hogy Sebastian. Az említett illető vigyorogva jött ki… nem is, mert szólni egy szót sem. Szerintem gyilkosan nézhettem, de ez már legyen az ő baja. Hamar lezuhanyoztam, de mire visszaértem a szobába nem volt bent senki. Szomorúan álltam az ablak elé, mert valahol itt bent éreztem, hogy a mai nap nem lesz átlagos… Nem tudtam megmagyarázni még magamnak sem, de rossz előérzetem volt. És vajon miért? Talán, mert egyik felnőtt sincs itthon, vagy mert esik kint az eső, esetleg az agyamra ment ez az egész küzdelem, holott még el sem kezdődött. Urrá lett rajtam az idegesség és fel s alá járkáltam a szobában… bejött Clariss, de aztán Steve-vel jött fel. Ő megfogta a kezemet és leültetett
- Mi a baj? Miért vagy ideges? Még az eső is eleredt. –próbált nyugtatni
- Én nem tudom… olyan rossz előérzetem van…
- Olyan mintha félne… -mondta Clariss
- Igazad van. Tényleg úgy néz ki. Mitől félsz? –kérdezte Steve
- Nem tudom… néhány perce elkapott ez a furcsa érzés és nem tudom miért…
- Tudom, hogy megbeszéltük ezt a dolgot, de kénytelen leszek megtenni.
- Nem… Lenyugszom csak ne! –nem akartam, hogy befolyásoljon.
- Akkor mi a baj? –átölelt
Abban a pillanatban rájöttem mindenre… félek igen félek. Félek, hogy el fogom veszíteni, félek, hogy meg fogok halni, félek, hogy valami rossz fog történni velem és velük.
- Igen félek! Félek, hogy meg fogok halni… félek, hogy valakinek baja fog esni. –mondta zokogva
- Nem lesz semmi baj… nyugodj meg!
- Tudom, hogy hazudsz! Markék is miért mentek el? Mert nem tudjátok pontosan, hogy hol járnak és ti is féltek, hogy hamarabb érkeznek meg, mint számoltátok.
- Lehet, hogy igazad van és lehet, hogy nem. De akkor sem kapunk itt sírógörcsöt, mert valakinek baja fog esni. Ha valakinek meg kell halnia, akkor meg fog halni… ez így van rendjén.
- De nem kell senkinek sem meghalnia miattam. –sírtam tovább
- Mi hatan vagyunk, ők meg csak hárman.
- Az egy dolog… a túlerő nem mindig hatásos. –érveltem tovább
- Steve, szerintem tedd meg! –mondta Clariss
- Nem… nem …. Nem! Megtiltom! –suttogtam
- Vagy most lenyugszol vagy az…
- Most fenyegetsz? – a sarokban kötöttem ki
- Nem. Csak elmondtam, hogy mire számolj. –mosolygott
- Rendben. Adj egy kis időt… most meg, ha lehetne, menjetek ki…
- Ahogy akarod… de negyed óránál többet nem kapsz… -mondta Clariss
- Rendben… - bólintottam
- Akkor visszajövök… -megpuszilt Steve – Ó… igen. És semmi „megszökök akció”. Rendben?
- Rendben…
Végre kimentek és egyedül gondolkodhattam. Egy képet vettem le a polcról. Steve és én voltunk rajta. Tudom, hogy nem fog simán menni és ezt ők is tudják csak erősnek mutatják magukat. Bár jó, hogy „fel tudtam rá készülni”, mégis a frászt kapom el egész nap. Az ablakhoz álltam és csak az erdőt néztem. Nem akarom, hogy elveszítsem őt, tudom, ő az igazi számomra. Gondoltam, hogy lemegyek, nézek egy könyvet, lent a pincében, de még mindig sírtam. Ha… ha meghal… ha én itt fogok maradni és ő már nem lesz itt mellettem… könnyeim csak úgy záporoztak… elkapott valami zokogás féle… de nem veszíthetem el… nem! Nem! Hogy néznék Christie szemébe? Vagy a Markéba? Vagy Clariss vagy Sebastian szemébe… nem! Az nem menne… gyorsabban vettem a levegőt és néha köhögnöm kellett, mert fuldokoltam a könnyeimtől… nem akarom elveszíteni… nem… és ha én keresném meg a triót? Ha önként feláldoznám magam? Hogy ne essen semmi bántódásuk… újabb zokogás fogott el… köhögtem és nem láttam semmit sem a könnyeimtől. Steve bejött és azonnal a szemembe nézett. Nem kérdezte meg, hogy akarom-e vagy valami… lassan lenyugodtam… a zokogás is elmúlt… bár ennek örültem is meg nem is. Felvett az ölébe és leült velem az ágy szélére… könnyeimet törölgette, míg én magamhoz nem tértem.
- Nem kellett volna lenyugtatnod. –motyogtam
- Már nem bírtam lent hallgatni… jól vagy? –átölelt
- Egy kicsit jobban, de ment volna a te segítséged nélkül is.
- Persze… ment volna, de úgy, hogy megfulladtál volna. Miért sírtál annyira?
- Tudod, te azt… úgyis láttad… -lehajtottam a fejemet
- Igen tudom. Ne tedd meg! Nem engedem, hogy a trió elé menjél… nem teheted ezt velem. Nem fogom engedni, hogy megöljenek.
- Jó… akkor nem megyek… de nem kell megvédened! Ha valami bajod lesz, csak azért, mert engem akartál megvédeni… azt nem fogom túlélni. –elcsuklott a hangom
- De azt nem kérheted tőlem, hogy nézzem végig, ahogyan megölnek. –ugyanolyan szemekkel nézett rám, mint én
- Hát ha senki sem tágít, akkor lesz ami lesz. Ma elmegyünk vadászni? –most vágyakkal teli szemekkel néztem rá, mert tudtam, hogy szükségem van a csókjára… bármi áron
- Ha a szemed mesélni tudna… - elmosolyodott – Majd megint olyan állapotba kerülsz, mint múltkor. Te is tudod, hogy nem akarok fájdalmat okozni. –már ő is olyan szemekkel nézett rám, mint én rá.
- És ha a te szemed is mesélni tudna… - elmosolyodtam én is. –De ha nem teszed, akkor még jobban fog fájni. –szomorúan lesütöttem a fejemet.
- Nem értelek
- Ha megcsókolsz, lehet, hogy fájni fog, de ha nem és bajod lesz, akkor még jobban fog fájni. Gondolkozz el rajta.
- Rendben… de most mennem kell… majd még benézek vadászat előtt…
- Oké…
Lement és én ott maradtam fent. A sírás környékezett megint, de nem akartam, hogy megint le kelljen nyugtatnia. Szegénynek így is annyi dolga van… nem szeretném, ha velem kéne állandóan foglalkoznia. Összegubóztam az ágyon és vártam… vártam, hogy egyszer valaki megcsípjen, és azt mondja, hogy „Mary térj magadhoz! Nagyon elkalandoztál.” De ilyet nekem nem fognak mondani, mert ez a valóság és 24 órán belül valaki meg fog halni. Miket gondolok itt… itt szinte mindenki meg van halva… kivéve én, akiben van valami emberi maradvány is. Én vagyok itt a legsebezhetőbb… minden értelemben, mert néha olyan dolgok miatt is idegeskedek, hogy más ember még gondolni se gondolna rá. Kopogtak és bejött Steve
- Gyere, megyünk vadászni… jön Sebastian és Clar is.
- Rendben. –gyorsan felpattantam és indultunk vadászni.
Már alkonyodott… hamar az elkerített részhez értünk. Itt kettéváltunk… mi szarvast kerestünk. Nem találtunk azonnal, mivel a család szerint át kéne szoknom a medvére, mert lassan felélem az összes szarvas állományt. Most csak három szarvasra bukkantunk, szerencsére most nem vágytam a vérre, ezért beért egy szarvassal is. Egy fához álltam és vártam Steve-re. Közben elgondolkodtam… holnap ilyenkor már küzdeni fogunk. Félek… beleborzongtam. Nem is vettem észre, hogy mikor ült mellém Steve.
- Indulhatunk? –nyújtotta a kezét
- Igen. –felálltam és már indultam is a házhoz
- Várj! –megfogta a kezemet és visszahúzott.
- Igen?
- Gondolkoztam azon, amit mondtál… illetve kértél… - átölelte a derekamat –És igazad volt. Tényleg jobban fog fájni, ha nem teszem meg.
Megpuszilta a nyakamat. Tehát ha a vad csókolózás nem jött be, akkor próbálkozzunk valami mással. Rendben… én benne vagyok. Aztán apró puszikkal haladt a számhoz, közben a hátamat simogatta. Én meg sem mertem moccanni, bár nem tudom, hogy miért. Kaptam egy rövid csókot és még rövidebb időre összeért a nyelvünk. Érdekes módon nem égett semmim sem. Szorosabban átölelt… ismét haladt ajkaimhoz. Ajkunk ismét szétnyílt és nyelvünk azonnal összeért. Hátráltam néhány lépés, hogy neki tudjak dőlni a fának. A nyakát erősen átöleltem és megint szúrt mindenem, de nem érdekelt. Most már levegő után kapkodtam és próbáltam nem tudomást venni a fájdalomról. Szükségem van rá… mert nem akarok lelketlen vámpír lenni. Az ösztöneim irányítottak már… erősen átöleltem és nem akartam elengedni… mert tudtam, hogy ha egyszer elengedem –de ez egyszer meg fog történni – nagyon fog fájni. Egyszerre hagytuk abba… nagyot sóhajtottam és odabújtam hozzá.
- Félek. –suttogtam
- Ne félj! – nyomott egy puszit az arcomra –itt vagyok én neked, nem lesz semmi gond. Fáj most valamid? –érdeklődött
- Nem számít. –átöleltem
- Ideje hazamenni. –elengedett és még adott egy csókot
Megfogta a kezemet és elindultunk vissza a házba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése