Az átváltozás befejeződött. Ismét olyan jó volt a látásom és kifinomult a szaglásom, a hallásomról már nem is beszélve. Visszatértem, bár azt nem tudom, hogy elpusztíthatatlanná váltam-e. Kivételesen a helyemen ébredtem.
- Ben, Mary felkelt. –mondta örömmel David
- Áá… de jó felkelt. –apám jött be a szobába
- Mary hogy vagy? –kérdezte David
- Még ver a szívem. –válaszoltam rémülten –ugye nem késtünk el?
- Az nem lehet… talán csak rosszul hallod! –mondta apám hitetlenkedve
- Akkor gyere ide és rakd a kezed a szívemhez. –parancsoltam rá
Apám megfogta a mellkasomat és igazam volt. Tényleg dobogott még a szívem. Meredve nézett engem és nem tudtam, hogy miért. Persze azt feltételeztem, hogy az ok a szívem, de azért ennyire nem kéne túlreagálni.
- Mi a baj? –kérdeztem rémülten
- Tényleg dobog még a szíve… -apám teljesen rémült volt
- Akkor nem sikerült? –David is meg volt rémülve
- De sikerült, mert élesebben látok és a szaglásom is jobb. –nyugtattam őket
- De akkor miért ver még mindig a szíve? –kérdezte David apámtól
- Erre csak egy ésszerű magyarázat van… Mivel a vámpírból még soha sem csináltak ismét embert, ezért nem is tudtuk, hogy hogyan fog reagálni a második átváltoztatásra. Valószínűnek tartom, hogy fél vámpír lett belőle. Még dobog a szíve és finomabbak lettek az érzékei. Ugyanúgy halhatatlan, de sebezhetőbb. Vannak érzései. Például tud sírni. Vérrel és emberi táplálékkal egyaránt tud táplálkozni. –magyarázta lelkesen –Te vagy az egyetlen fél vámpír a világon.
- Értem… Az a fő, hogy van bennem vámpír én is.
- Akkor minden jó, ha a vége jó. –mondta megkönnyebbülve David. –Sajnálom amit a harapás előtt tettem
- Nem baj. Nincs harag.
- Jó, hogy újra vámpír vagy. –lelkes volt apám
- Tudom, ismét elpusztíthatatlan vagyok. –belül nagyon örültem neki
- Én, én nagyon sajnálom, amit tettem –letört volt David. –el sem tudod képzelni, milyen rossz volt tudni, hogy másé vagy és nem az enyém. Amikor Daniel átölelt csak magamat hitetgettem, hogy nincs rád szükségem, de rájöttem, igenis van. Nagyon nagy szükségem van rád! Nekem elég volt csupán egy mosoly vagy, ahogy elmentél előttem, de aztán jött a jóslat. Megpróbáltalak megvédeni azzal, hogy vámpírt csináltam belőled, így Daniel nem tudott megölni. Anyádat pedig Ben azért ölte meg, mert ő is meg akart ölni. Azt hitted bántani akarunk neked, pedig megvédtünk. Ez is benne volt a tervben. Danielben bíztál meg, őrá támaszkodtál, befogadtad a bizalmadba, de ezt szörnyű volt nekem nézni. Legszívesebben megöltem volna mindet, hogy ne szenvedj, de nem tehettem meg. Ahogy Daniel átölelt és én tudtam, hogy csak kihasznál téged, később pedig Liv-vel csókolózik… beleborzongtam
Nem tudtam semmit sem mondani, csak Davidet néztem. Nedves lett a szemem. Azt hittem, hogy csak nekem tudtam fájdalmat okozni, de tévedtem. A puszta jelenlétem és viselkedésem is okozhat szörnyű fájdalmat másoknak.
- Miért sírsz? –kérdezte aggódva
- Sajnálom, sajnálom –még mindig nedves volt szemem. –hogy fájdalmat okoztam. Nem tudtam, hogy mi folyik a hátam mögött.
- Semmi baj már itt vagy velem és remélem itt is maradsz.
- Igen maradok
- Megérte várni. –mosolygott
Nem értettem, hogy mire gondol, de aztán közelíteni kezdett. Engem nézett csak engem… nem mozdultam. A kezével megfogta az államat és közelebb húzott magához. De hogy miért engedtem meg? Nem tudom… talán kíváncsi voltam hogyan csókol esetleg csak szükségem volt a csókjára, de nem éreztem iránta semmit sem. Megcsókolt… nem azt mondom, hogy nem csókol jól, de nem is az a csók volt, amitől kiugrana a nem működő szívem. Kezei az államról a derekamra vándoroltak. Elhúzódtam.
- Jön apám –suttogtam
- Nem érdekel –suttogta majd nevetett egyet
Most gyorsabban közelített, nem volt olyan gyengéd inkább heves. A kezem a nyakán kötött ki. Ezt a csókot már lehetett valaminek nevezni. Másodpercről másodpercre közelített apám, ezt ő is tudta és annál jobban csókolt. Végigdöntött az ágyon és akkor nyílt az ajtó és apám állt a nappaliban.
- Megzavartam valamit? –nevetett apám
- Semmit. –nevetett David
- Úgy látom jól összemelegedtetek. David ez nem azt jelenti, hogy az én kicsi lányom a tiéd. –itt már komoly hangnemben beszélt
- Ben, tudom, hogy az enyém. –vágta rá
- David megtennél nekem valamit? –kérdezte apám
- Mit?
- Lemásznál a lányomról? –mosolygott apám akárcsak David és én. Gyorsan felültünk.
- Ugyan már Ben, a lányod már nem kicsi, 19 éves és nem ember, nem tudom ártani neki. És Ben, nem állt ellen. –nevetett
- David, nem gondolod, hogy egy kicsit túl öreg vagy a lányomhoz? A te 89 éveddel? Lassan már nagypapinak is szólíthat –nevetett apám
- Ez övön aluli ütés volt. –motyogta David
- Jó elég legyen! Elvesztettük egy kicsit a fejünket, nem fog többé előfordulni. –mondtam határozottan
- Mary –David nagyon nevetett –látszik, hogy nem ismered eléggé az apádat
- Ez igaz, tényleg nem ismer. –szomorú képet vágott apám
- Mikor lettél vámpír apa?
- Miután anyád meghalt, David változhatott át, mert megtámadtak. –felelt halkan
- Sajnálom nem tudtam. Ne haragudj rám az étteremben történtek miatt. –végig a rossz oldalán álltam
- Nem haragszom
- Kitty azt mondta nekem, hogy szinte minden varázslat visszafordítható. –felcsillant David szeme.
- De az erő elszállt, illetve azzal mentettem meg Daniel életét. –magyaráztam
- Nem, a vámpír erőddel élesztetted újra. A ládában lévő erőd visszakerült a ládádba. Senki sem veheti el az eredeti tulajdonosától. –mondta apám
- Akkor hogyan lehet visszafordítani? –érdeklődtem
- Nem tudom, biztos a hegy a telihold éjfél stb.
- Ezt már nem bírom tovább! –felnyögtem
Elegem volt már mindenből. A tanács holnap ülésezik, és már nem bírom tovább. Mindenki az erőmről beszél, de senki sem tudja, mit kell tenni. Dühös voltam, nagyon dühös. Daniel is átvert, Liv a kis áruló és persze ne feledkezzünk meg Kitty-ről sem. Összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Azt sem tudom, hogy most szeretem-e Davidet vagy csak vigaszt kerestem. Tanácstalan vagyok. Persze mindig apám a hab a tortán. Mindig sikerült még jobban összezavarnia a dolgokat. Egy olyan emberben, mint ő nem lehet megbízni. Itt is van és ott is van. Beépült Danielhez, de velünk is van. Elmélyültem a gondolataimban, de így sem tudtam egyről a kettőre lépni. Felálltam a kanapéról, idegemben kivágtam az ablakot és felmásztam a tetőre. Nevetséges, de igaz. Felültem a tetőre törökülésben és olyan jó érzés volt, ahogy a fény rám sütött, a szememet becsuktam és átadtam magamat a melegségnek. Később szellő támadt, majd láttam amint fekete felhők gyűlnek az égen. Ismét rossz kedvem lett, fekete felhők… ismét rossz emlékek törtek a felszínre, a villámcsapás, már kétszer is. Ahogy belém vágott az a melegség és nagy fájdalom, majd ahogy távozott. Kiszívott belőlem minden érzést, de ez is túlnőtt már rajtam. Azt szokták mondani, hogy a villám nem csap kétszer is ugyanarra a helyre. Hát ez nálam nem igaz, már kétszer csapott belém és harmadszorra is le fog csapni. Senkiben sem bízhatok, de valakivel beszélnem kell sürgősen. Gondolkoztam már azon is, hogy elmegyek. A hátam mögött hagyok mindent és nem fog érdekelni semmi és senki. Hiába tettem meg mindent, nem értem el vele semmit. Ez már túl sok. Vajon még hány ember szeretne kihasználni? Most nem szeretnék átlagon felüli ember, még hogy ember…egy vadállat lenni. Bánom azt a napot amikor azt kértem, hogy ne legyek átlagos ember. Most Viki szeretnék lenni. Egy egyszerű csaj, akinek a legnagyobb gondja az, ha letörik a körme. Most meg itt ülök a háztetőn, szomjas vagyok és nem is ember, hanem egy vadállat. Persze ez is csak azért kellett, nehogy bajom essen, de egy érzést sohasem fogok elfelejteni. Amikor megmentettem Daniel életét és újra ember lettem. A szívem dobban egy nagyon, egy mély fájdalmat éreztem és hírtelen nem kaptam levegőt, a tüdőm szorított és a halálomat kívántam. Az ereimben ismét folyt a vér. Elöntött hírtelen a melegség és szerintem ettől ájulhattam el. Még ültem fent a háztetőn, de aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek vadászni. Furcsa érzés volt, hogy dobogott a szívem. Olyan különös érzés… Elvileg táplálkozhatok vérrel is. Amúgy sincsen semmi ennivaló a hűtőben, sőt még hűtőjük sincs. Most nem kell medve, nem akarok küzdeni, beérem egy szarvassal is, na, jó legyen kettő. Leugrottam a tetőről, az erdő felé vettem az irányt. Jó érzés volt amint elsuhannak mellettem a fák. Eddig még nem tudtam megérteni, hogy hogy nem mennek neki a fának. A fekete felhők ismét a hegy felett voltak. Holnap vagy már ma nagy vihar lesz. Közeledtem a szarvasok felé, ha jó érzem, 3 szarvas van a közelben. Furcsa, hogy most nincs velem senki. Lopakodtam tovább és aztán hírtelen rávetettem magamat az egyik szarvasra. Elöntött a nyugalom, a béke és a boldogság. Egy kis időre száműzetésbe kerültek a fejemből a gondjaim. Beértem egy szarvassal. Körülnéztem és akkor vettem észre, hogy én ezt a helyet ismerem. Mintha már jártam volna itt. Érdekes illatokat éreztem. Vajon ez mi? Ember? Állat? Sajnos mindig is kíváncsi természetem volt, elindultam a szag irányába. Az illat egyre erősödött, majd leérkeztem a forráshoz. A tisztás?! Mi keresek én itt? Lehet, hogy ez csak az agyam játéka? Most mér teljesen mindegy. Leültem, jó volt hallani a víz csobogását. De valami nincs rendjén, még mindig éreztem az illatokat. Van itt valami vagy valaki. Ez nem állat, ez teljesen más, az illata pedig oly ismerős.
- Ki van itt? –bizonyára a szívem most majd kiesett volna a helyéről a félelem miatt. –Daniel ez nem jó vicc!
Valaki vagy valakik leugrottak a fáról egyenesen elém. Vajon kik lehetnek?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése