Íme, egy újabb nap, amit át kell vészelnem. Ismét a kiborulás határánál voltam. A szekrényemben alig volt ruha. Illetve egy fekete nadrág, egy fekete póló és az a kis piros ruha. Mivel nem akartam borús hangulatomhoz öltözni, ezért kénytelen voltam felvenni azt a ruhát. Elmentem zuhanyozni és próbáltam valami elfogadható kinézetet varázsolni az arcomra. Az folyosón találkoztam Sebastiannal.
- Ó… de jól néz ki ma valaki… - mosolygott
- Hát az a nagy helyzet, hogy ez volt az egyetlen normális ruhám.
- Akkor nem csak én szenvedek ilyen gondokkal… majd szólok Christie-nek.
- Rendben…
Ő bement a szobájába és én is az enyémbe. Behúztam a sötétítőt és lefeküdtem az ágyra… már több min egy éve itt fekszik… egy év az rengeteg idő. Persze végződhetett volna rosszabbul is. De nem tudom, hogy mi a jobb… tudni, hogy meghalt és nem látom soha többé, vagy tudni, hogy alszik, és majd egyszer felébred… a közös fényképünk pihent az ölemben… átültem a sarokba… a képet néztem. Próbálok erősnek tűnni, de nem megy. Az erőm már teljesen elszállt. Nem emlékszem már szinte semmire. Csak néhány mondatára. „Nem akarok fájdalmat okozni!” „Nem akarom, hogy bármi bajod essen.” „Ha kell, akkor elmegyek.” „Ne fuss el!”… ennyi… csak néhány mondat és óriási üresség… már belefáradtam, hogy magamat teszem felelőssé a történtek miatt… már nem tudok kibírni egy napot sírás nélkül… már nem tudok szívből nevetni… és már nem is tudok bemenni hozzá. Mert ha bemegyek, akkor ugyanaz a helyzet, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Kérdéseimre választ nem kapok… és minden nap egy újabb kérdést teszek hozzá… de ha az elsőre sem kaptam választ, akkor miért tegyek fel újabb kérdéseket. Hiszen nyilvánvaló a dolog. Elvesztettem énem legnagyobb részét… amit már soha nem fogok visszakapni… mert ő az elmúlt időt nem fogja tudni pótolni… és nekem akkor is fog fájni, ha ő már ébren lesz. Mert minden egyes alkalommal félni fogok… félni, hogy megint el fogom veszíteni… hogy megint nem fogom látni. Ezt én nem akarom… nem akarok szenvedni, de mást most nem tudok tenni. Mert hiányzik… mert szükségem van rá… mert szeretem… és nem tudom felfogni ezt az egész helyzetet és nem is akarom megbocsátani magamnak. A képen olyan vidám vagyok… ha megint ilyen boldog lehetnék… nyílt az ajtóm. Gondolom Sebastian az… biztos jött szólni, hogy megmondta Christie-nek, amit még reggel közölni akart vele. Nem néztem oda… a falnak voltam dőlve. Leült mellém és az arccsontomat simogatta. Hát ez biztos nem Sebastian. Biztos megint az agyam játéka. Kezdek valóban bekattanni. Lassan megfordultam és Steve ült mellettem. Becsuktam a szememet és ott volt, nem tűnt el. Megérintettem és még mindig ott ült mellettem. Teljesen bekattantam.
- Azt mondták lent nekem, hogy nagyon hiányzok itt fent valakinek. –mondta nekem a Steve hasonmás, amit az agyam csinált nekem.
- Igen hiányoztál. –válaszoltam –De mit csinálok? Magamban beszélgetek!? Most már tényleg bekattantam.
- Mennyi időre hagytalak magadra?
- Egy évre két hónapra és kilenc napra. –szerintem ezt be kéne fejeznem. –Egy pillanat
Átmentem Steve szobájába… és … és tényleg nem volt ott. Felébredt, de tényleg. Ismét velem van, és semmi és senki ki veheti el tőlem. Gyorsan visszamentem és leültem a sarokba. Ott várt rám. Végre belenézhettem gyönyörű szemeibe. Újra léteztem… ismét volt értelme az életemnek. Nem tudtam elhinni, hogy csak ő és én. Megfogta az arcomat.
- Sajnálom. –átölelt- Tudom, hogy nehéz volt nélkülem
- Minden nap rád gondoltam. –átöleltem és a könnyeimmel küszködtem –És a végén már nem fáj a mellkasom. Nem emlékeztem a hangodra… - elcsuklott a hangom
- Nyugodj meg… most már vége…
Már teljesen nyugodt voltam… végre itt van mellettem és nem fog elmenni. De milyen lehetett neki? Milyen volt több mint egy évi aludni. Tudta, hogy torporban van? Rengeteg a kérdés, de én most nem akarok ezzel foglalkozni, mert az a lényeg, hogy itt van mellettem. De arra kíváncsi lennék, hogy érezte-e hogy minden nap mellette voltam… és most itt van mellettem… mert felküldték hozzám… bezzeg nálam. Rögtön körülugráltak… minden egyes lépésemet figyelték. Az egész család feljött, amikor Christie meglátott. Most pedig Steve felkelt, több mint egy évet aludt és felküldték hozzám. Nem kérdezősködtek… hagyták, hogy nyugodtan dolgozza fel a vele történteket. De azért aranyosak voltak… és most itt van velem és tudja, hogy milyen nehéz volt nekem.
- Fáj valamid? –suttogtam
- Most már nem. –arcomat a mellkasára hajtotta
Becsuktam a szememet… ez hiányzott már régen nekem. Ismét enyhén szúrt a mellkasom. Ennek nagyon örültem. Tudtam ismét létezek. Átölelte egyik kezével a derekamat és húzott maga felé, míg az ölében nem kötöttem ki… közel van hozzám… és már nem veheti el tőlem senki sem. Megfogta az arcomat és megcsókolt… mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Igen… akartam ezt az égő érzést… hogy fájjon a mellkasom, hogy szúrjon mindenem. Hogy érezzem, hogy élek és létezek. Most már tudom, hogy szeret… persze eddig is szeretett, de most már tényleg. Elengedte az arcomat és helyette átölelte a derekamat. A gyengédség szenvedéllyé fokozódott. Ahogy csak tudott közelebb húzott magához és én még jobban átöleltem. A fájdalom lassan elmúlt. Egyre gyorsabban vette a levegőt, nem mintha szüksége lett volna rá. Valaki benyitott, de ő csak intett, hogy menjen ki. Remélem nem az anyukája volt az… éreztem amint lassan dönt hátrafele,, aztán huppantam egyet és a szőnyegen kötöttem ki. Ott feküdtem hanyatt a földön, ő pedig négykézláb. Mosolygott rajtam, de még láttam, hogy a megszokottnál gyorsabban veszik a levegőt. Lassan közelített, majd ajkunk ismét összeért. Egyik karommal átöleltem a nyakát a másik kezemmel, pedig az ingjét gomboltam kifele. Ő pedig egyik kezével a derekamat ölelte a másikkal pedig a combomon haladt felfele. Nem zavart, úgy éreztem, hogy már sok mindenen mentünk keresztül. A ruhát nem merte levenni rólad… jéghideg kezével a hátamat ölelte. Egyik pillanatról a másikra a földről az ágyban kötöttünk ki. Ajkunk egyetlen egy percre sem vált el. Az ingjét közben levettem. A ruhám felhúzásával haladt tovább, de amikor már le akarta venni rólam eltoltam magamtól. Ajkunk elvált, de nem ült fel. Zihált, ahogyan én is. Nagy szemeivel engem nézett… tele voltak vággyal. Ezt szeretném? Ezt? Hogy hagyja abba? Hogy menjen el? Nem… még szükségem van rá. Nem tudom, hogy mit látott a szememben, de ismét megcsókolt. Végül csak levette rólam a ruhát. Most a hátamat ölelte hideg kezével… ott feküdtem fehérneműben… ismét fájt mindenem, de nem érdekelt. Közel voltam hozzá, amennyire csak lehetett. Levegő után kapkodtam, akárcsak ő. A hátamat simogatta, de aztán elindult felfele… kicsatolta a melltartómat. Sajnos még mindig nem állok készen…
- Állj! –eltoltam magamtól és az egyik sarokban kötöttem ki. Ziháltam és őt néztem, közben becsatoltam a melltartómat
- Tudom, hogy még nem állsz készen. Ezt tiszteletben is tartom. –átölelte a derekamat.
Belenéztem nagy szemeibe és láttam azt az óriási nagy vágyat bennük. Közelebb húzott magához és ismét az ágyban kötöttünk ki. Izmos és hideg testéhez simultam… aminek én nagyon örültem… még rengeteg időnk van egymásra, ha ő nem alszik el évekre. Vajon ő most mire gondolhat? Elmélkedésemet megzavarta egy újabb ajtónyitódás. Steve intett neki, hogy menjen ki, de az illető nem vette a lapot. Felültünk hírtelen és megláttam a „betolakodót”… Sebastian volt az. Én meg ott ültem fehérneműben és Sebastian meg pont most jön be…
- Christie szólt, hogy…ö elnézést –megakadt a mondanivalójában és engem nézett.
A szeme megakadt a melleimen. se párna se paplan… a ruháim a földön szétszórva… Steve ingje a sarokban. Más lehetőség nem jutott eszembe. Megfogtam Steve kezét és magamra húztam…
- Sebastian, két dolog. Első: miért nem kopogsz? Második: Ne nézd Mary melleit! Mondd meg Christie-nek, hogy mindjárt megyünk. –dühösen nézett Steve
Sebastian lógó fejjel kiment. Steve leszállt rólam, egymást néztük és elkezdtünk nevetni. Ez a helyzet annyira kellemetlen volt.
- Bocs, amiért magamra rántottalak. De nem volt semmi körülöttem, amit magamra tudtam volna rakni. –sóhajtottam egyet és visszafeküdtem az ágyba
- Ilyen melleket, akár az életem árán is meg kell védeni. –mosolygott és a púpomtól elindult felfele a nyakamig a két mellem között.
- Meg kell hagyni, hogy hamar le tudsz öltöztetni. –vigyorogtam
- De azt is meg kell hagyni, hogy ma egészen vadóc hangulatodban voltál. –az orromra bökött egyet
- Hiányoztál, de nagyon. –bevetettem kiskutyás nézésemet –közel akartam lenni hozzád… és ami a vadócságomat illeti, jól esett
- Ó… tehát jól esett. –nevetett –De láttam, hogy kellemetlen helyzetbe kerültél, amikor Sebastian bejött.
- Hát ezért majd még számolunk… - vigyorogtam –Lehet… hogy véletlen direkt egy villám fog a fenekébe csapni.
- Ne légy már gonosz… - vigyorgott –Megfosztanál ettől a remek érzéstől? Hogy jól megverjem?
- Hát sajnálattal közlöm, hogy igen…
- Akkor jó… most már menni kéne. Christie ideges lesz. –nyomott egy puszit az arcomra
- Ezt miért kaptam?
- Hát mert minden nap mellettem voltál. Köszönöm. –átölelt
- Tudtad? –kimeredt a szemem
- Igen… és azt is hallottam, amikor rengeteget sírtál… szívszorító egy érzés kapott el olyankor. Amikor annyira zokogtál… és én nem tudtalak lenyugtatni, mert miattam sírtál…
- Sajnálom…
- Ne kérj bocsánatot, mert nincs is miért. –nyomott egy puszit az arcomra –De most már ideje felöltözni
- Igazad van.
Felkapkodta a ruhát a földről és a kezembe adta. Ő felöltözött és én is. Összefogtam a hajamat és megigazítottam Steve ingjét. Remélem, Christie nem fogja leharapni a fejünket… bár ki tudja?
- Mondtam már, hogy mennyire szeretem ezt a kis piros ruhát? –vigyorgott
- Igen… - felhúztam a szemöldökömet –Kócos a hajam?
- Áh… nem. –összeborzolt –Csak a szokásos. –nevetett
- Köszi… ez már nagyon hiányzott. Most anyukád mit fog mondani?
- Semmit… mert megigazítom a hajadat.
Megigazította a hajamat, de most már rendesen. Megfogta a kezemet és elindultunk lefele. A nappaliban már csak ránk vártak… remek… Steve leült Sebastian mellé, nekem már csak a fotelben maradt hely. Gyilkos pillantásokat vetettem a szobában tartózkodó nyitogatóra, de Steve csak nevetni tudott rajtam.
- Végre lejöttek Mary-ék is. –mondta Christie
- Hát igen… jól elvoltak ott fent. –vigyorgott Sebastian
- A véleményedet tartsd meg magadnak, ha nem akarsz villámot a hátsó feledbe. –mosolyogtam
- Elkezdhetném? –kérdezte Christie –Amikor apátokkal Kanadában voltunk, találtunk egy szép házat az erdőben. Elutazunk megvenni. –Steve-re nézett –Ma este menj el vadászni és remélem nem fogtok semmi butaságot csinálni. –Az utolsó mondatát olyan különös hangnemben mondta.
Mark felállt, megfogta a csomagokat és Christie pedig ment utána. Együtt elmentek, de előtte kaptam még egy nagy ölelést. Beültek az autóba el elhajtottak. Hát nem is tudom, hogy most ideges legyek, vagy inkább örüljek. Ebben a nagy házban maradtunk mi… vajon mit fogunk csinálni? És vajon Sebastian és Steve mit fognak csinálni? Tehát el fogunk költözni… el jó messzire… távol minden rossz dologtól… hát remélem ott már nem lesz semmi gond. Rendeződnek lassan a dolgok. Steve felkelt… elvisznek innen és boldog leszek vele.
- Na, Mary örülsz, hogy elköltözünk innen? –kérdezte Sebastian
- Persze… remélem, majd ki tudlak készíteni Kanadában. – vigyorogtam
- Hát nehezen, de sok sikert hozzá…
- Nem baj… ha szerencsém lesz, akkor nem fogsz tudni benyitni hozzám és nem fogok soha többé olyan helyzetbe keveredni…
- Majd kapsz tőlem egy zárat… - vigyorgott
- Az jó lesz. –mondta Steve
- Hát persze, hogy jó… mivel a pótkulcsot el fogom tenni.
- Akkor majd én is gondoskodok rólad… bár neked most nincs senkid
- Hát sajnos tévedsz Steve. –mondta Clariss és megcsókolta Sebastiant
- Te tudtad ezt? –kérdezte tőlem Steve
- Hát sejtettem valamit, de nem gondoltam volna…
- Nem tudtál, te semmit sem. –mondta Clariss –Mert állandóan fent sírtál
- Most én inkább felmegyek
- Megyek én is. –mondta Steve
Felmentünk mind a ketten. Az ablaknál álltam meg és az erdőt néztem. Nem esett az eső, de most is sírhatnékom volt. Átölelt hátulról és megpuszilta a nyakamat. Ez jól esett, majd felkapott az ölébe és leült velem az ágy szélére. Értetlenül néztem rá, de az ő arca komor volt.
- Tudom, hogy nehéz volt nélkülem, de ígérem, hogy soha többé nem fogok torporba esni… nagyon sajnálom. Ezek után nem állhat közénk senki és semmi, mert nem fogom hagyni. –azzal megcsókolt.
A fejemben, csak az a mondtad járt… nem állhat közénk semmi és senki… tudom, hogy szeret és azt is, hogy ezzel a fogadalommal fogunk a nehézségek elé állni. Mert ha nem fog elaludni évekre, akkor minden jobb lesz. Jöhet bármi és mellette állok és nagyon szeretem. Nem akarom megint elveszíteni… és nem is fogom, mert mindent megtesz azért, hogy ilyen ne történjem meg még egyszer. Csókja most olyan volt számomra, mint egy pecsét… egy pecsét, amivel ígéretét igazolta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése