Nem tudom, hogy mikor keltem, de már megint Daniel lakásán ébredtem. Az ágyban feküdtem, ahogyan Daniel is. Felültem és az ágy előtt John, Liv és Kitty állt.
- Jó sokáig aludtál. –mondta Kitty
- Még is meddig aludtam? –kérdeztem zavarodottan
- Három napig. –mondta John
- Daniel hogy van? Megmentettem? –gyorsan körbenéztem
- Nyugodj meg! Ő is jól van. –nyugtatott Liv
- És te jól vagy? –kérdezte John
- Mondhatjuk igen. Mi történt? –kérdeztem, mert egyáltalán nem emlékeztem semmire
- Lemondtál az erődről, ezáltal megmentetted Danielt. –felelt Liv
- A jóslat tehát igaz volt. A tanács elnöke olyan személy lesz, aki a megfelelő időben hozza meg a legjobb döntéseket. –mondta lelkesen John
Nem tudtam mit mondani, egyszerűen csak bambultam előre. Meglepődtem, hogy mégis sikerült.
- Még van valami, Daniel és te emberek lettetek. –mondta halkan Kitty
- Most nem tudom, hogy örüljek vagy szomorú legyek. Azt hiszem, hogy örülök. Mindig is azon tűnődtem, milyen lehet átlagosan élni? Hiányzik nagyon. Azt nem tudom, hogy Daniel mit fog hozzá szólni, de remélem örülni fog. –mondtam alig érthetően
- Most jobb lesz, ha mi megyünk. –mondta John
- Rendben, köszönök mindent –mondtam hálásan
- Mi köszönjük és várunk vissza a tanácsba. –mosolygott Kitty
- Oda az erőm és oda a bölcsességem is. Átlagos ember lettem. –mondtam szomorúan
- Még visszaváltozhatsz. –ravaszul nézett Liv
- Most még szeretnék egy kicsi átlagosan élni. –felálltam –amúgy is lemondtam az erőmről így a tanácselnöki posztomról is.
- Hát ez nem így megy… még tanácselnök vagy. Ha akarsz, visszajöhetsz. – mondta bátorítóan John
- Most még nem szeretnék visszamenni, de majd még meggondolom –elindultam a nappali fele.
- Most már tényleg megyünk. –mondta John és Kitty
- Rendben, sziasztok és köszönök mindent. –elköszöntem szépen
- Te is mész? –kérdeztem Liv-től
- Nem én még maradok, ha nem baj… -volt valami különös a hangjában
- Persze nem baj. –vágtam rá rögtön
- Miért tetted? –kérdezte szemrehányóan
- Ez úgy hangzott, mintha számon kérnéd rajtam, azt, amit tettem. –meglepődtem
- Nem kérem számon, csak érdekel. –emelt hangerővel beszélt velem
- Azért mert szeretem. Nem akartam őt is elveszíteni! Miért gond?–én is emeltem a hangerőmön
- Nem, de én nem csináltam volna ezt. –mondta gúnyosan
- Az te vagy én meg én. –mondtam keserűen
- Daniel nem fog neki örülni, dühös lesz. Ennél már a halál is jobb. –leült
- Ezt meg hogy érted? –meglepődtem teljesen
- Erős vérfarkasból lett egy kis átlagos törékeny ember. –mondta szemrehányóan
- De legalább nem kell félnie az ezüsttől. –emeltem ismét a hangerőmön
- Ez igaz, de akkor is. Majd meglátjuk! –dühösen felállt
- Most dühös vagy? –még ő mondja meg itt nekem, hogy mit tegyek?
- Nem, ha Daniel felkel, akkor mondd meg neki, hogy itt jártunk. Most megyek. Szia. –felállt és ki is ment.
Liv is elment. Nem értettem semmit sem. Így is nehéz nekem, lemondtam mindenről Daniel miatt, mert szeretem. Nem bántam meg, de ha Daniel nem fog neki örülni, akkor elmegyek innen. Remélem, Daviddel nem találkozok majd, nem szeretném látni. Félek tőle. Ahogy leszúrták ott fent a hegyen, most is kiráz a hideg. Nem tudtam felfogni. Úgy cselekedtem, ahogy jónak láttam. Alig várom, hogy felkeljen. A nappaliban ültem, a teraszt bámultam. Mi mindenen mentünk keresztül… Itt ért az első támadás és most már mindennek vége. Nem tudom, hogy mi lesz. El fogunk vajon menni? Vagy elhagy? Nem tudom. Bárcsak felkelne. Nem ébresztem fel, pihenjen még. Most valahogy éhes vagyok. A hűtőben nem volt semmi. Mivel több mint fél évet voltam vámpír, nem tartottunk otthon ételt. Álmos lettem, így lefeküdtem. Gondolkoztam, hogy a helyemre feküdjek-e le vagy inkább a nappaliban aludjak? Végül lefeküdtem a helyemre. Ahogy lefeküdtem el is nyomott az álom. Ismét álmodtam. Rémálom volt. Apám még mindig él, de azt nem értettem, hogy mit kerestem vele egy bebútorozott szobában. A hely nem volt ismerős. Aztán Daniellel is álmodtam. Vele összevesztem majd megint kínok közt vámpír lettem. Ezek után a hegyen történtek, mint rémálmok kísértettek. Amikor Danielt leszúrta apám, mindig az ismétlődött. Olyan volt mintha a levegőből nézném. Féltem és most is félek. Biztos forgolódtam, mert ha rosszat álmodok, akkor még beszélek is álmomban. Meleg érintést éreztem a homlokomon, majd egy kéz végigcsúszott az arcomon. Forgolódtam még, nem tudtam, hogy ezt álmodom vagy ez a valóság. Egy kéz fogta meg a nyakamat. Rájöttem, hogy Daniel az, de nem akartam azonnal felébredni. Az álom ismét elnyomott, túlfáradt voltam. Végre aludhattam egy jót egy ember mellett, akinek a jelenléte teljesen megnyugtatott. Most nem volt rémálmom. Már sötét volt mire felébredtem. A nappaliban ment a TV. Daniel nézte, nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagy csak unott képet vág.
- Jól aludtál? –kérdezte mosolyogva
- Igen, végre aludhattam egy jót. Hogy vagy?- kérdeztem halkan
- A körülményekhez képest jól. –kitárta a karját- Gyere ide. –mondta nagy örömmel
Odabújtam hozzá. Furcsa volt nem olyan élénken és erősen érezni mindent. De annak viszont már örültem, hogy aludhattam egy jót. Még mindig Liv szavai jártak a fejemben: „Daniel nem fog neki örülni…”
- Dühös vagy rám? –kíváncsi voltam vajon Liv-nek igaza volt
- Miért annak kéne lennem? –mosolygott, látszólag még fogta fel mire célzok
- Liv szerint az leszel. –remélem végre rá fog jönni
- Mi történt a hegyen? –végre leesett neki
- Miután összeestél, egy kisebb vita után David leszúrt. Megmentettelek. Feladtam az erőmet érted. Most ember vagy akárcsak én. –a lehető leglassabban mondtam
- Miért tetted? –látszólag már kezdett dühbe gurulni
- Nyugodtan el is zavarhatsz, azért mert megmentettelek. Csak azért mert szeretlek. Rajtad kívül nincs már senkim. –a könnyeim csak úgy folytak végig az arcomon. Kirohantam
- Sajnálom. –elkapta a csuklómat- tényleg sajnálom!
- Feladtam mindent csak érted, azt hittem, hogy legalább örülni fogsz. - mondtam keserűen
- Sajnálom, nehéz ez a helyzet neked is nem csak nekem. –az arcomat nézte
- Igen nehéz… -sóhajtottam egyet
- Emlékszel –felkapott az ölébe-, amikor versenyt futottunk az erdőben? Ahogy rájöttél a dolgokra? Nehéz lesz újra átlagos emberként élni
- Emlékszem…- szomorú lettem –elpusztíthatatlanok voltunk. Nem kellett félnem semmitől és senkitől. Egész nap fent lehettem és most át fogom aludni a fél életemet, nem voltam fáradt és most már nem vadászhatok.
- Sajnos igen… nem ugorhatok ki az erkélyről, mert meghalnék. –letört volt
- De még visszaváltozhatunk. –mondtam lelkesen
- Igen vissza… de most még inkább ne
- Egyetértek… de van valami jó is benne. Nem kell tartanod az ezüsttől –próbáltam valami jó érvet is mondani.
- Ez is igaz. –még mindig szomorú volt
- Ha átváltoznánk, akkor mi lennél legszívesebben? – kérdeztem egy kicsit félve
- Még nem tudom –a padlót nézte –jó volt vérfarkasnak lenni, de szívesebben lennék vámpír. Sajnos nem árulhatom el a társaimat.
- Megértelek. Neked legalább vannak társaid. –rossz kedvem nem javult.
- Olyan furcsa ez az egész… vége mindennek és te már nem vagy tanácselnök. –őszintének tűnt
- De még az vagyok. Felhatalmaztam John, hogy képviseljen, amíg én át nem változok. Jut is eszembe itt volt ma Kitty, Liv és John. Illetve szerintem azt várták, hogy én felkeljek. Már régen elmentek… Mikor keltél fel?
- Nem tudom. Valószínűleg rosszat álmodtál, mert a nevemet kiabáltad, erre keltem fel. De mit is álmodtál? –érdeklődve nézett rám
- Amikor leszúrt David, az a jelent ismétlődött. Majd éreztem valami meleget az arcomon, aztán meg a nyakam alatt. Így jó volt aludni. –mosolyogtam
- Hát igen… hiányozni fog a kismacska… -mosolygott
- Venni kéne valami ennivalót. –korgott a gyomrom
- Szerintem is. –a hasamra bökött
- Inkább én megyek. –felugrottam
- Rendben. –kaptam egy puszit a homlokomra és elmentem
Lementem a lépcsőn és akkor vettem észre, hogy a pénztárcát a házban hagytam. Visszasiettem, de az ajtónál hangokat hallottam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése