Kopogtak az ajtón…
- Mary, én vagyok az Clarissa. Le kéne jönnöd a nappaliba.
Mivel tudtam, hogy nincs értelme vitatkoznom vele, ezért szó nélkül kimentem és próbáltam jó képet vágni. Ami nem nagyon ment és ezt ő is észrevette, de nem is említette meg, mert tudta, hogy akkor nyafogni fogok. Mindenki rám várt. Steve odajött hozzám, megfogta a kezemet és leültettet maga mellé, aztán egy kis becsomagolt, hosszú és vékony dobozkát nyújtott át nekem.
- Hazudtál… -morgolódtam
- Mi a baj Mary? –kérdezte aggódva Christie
- Taktikai megbeszélés mi? –szikrázó szemekkel néztem Clar-re
- Hát valamit mondanom kellett. –vigyorgott
- Nyisd ki! A tiéd. –bíztatott kedvesem
Kibontottam… próbáltam minél lassabban nyitni. A dobozban egy nyaklánc volt. És azon egy W betűs medál.
- W mint…? –értetlenkedtem
- W mint Wass. –szólalt meg Mark – Most már hivatalosan is közénk tartozol.
- Nem kellett volna… - motyogtam
- De kellett. –érvelt Steve –Marknak, Sebastiannak és nekem vagy egy- egy W betűs pecsétgyűrűnk és Clariss-nak meg Christie-nek pedig egy- egy ugyanilyen nyaklánc.
Mindenki megmutatta és én próbáltam valami érdeklődő arcot vágni, ami nem ment sokáig, mert Steve felkapott az ölébe és a tetőn kötöttünk ki. Hát ezért borzasztóan hálás vagyok, mert tovább már nem bírtam volna ki. Átölelt és azonnal fájni kezdett a mellkasom. Hurrá… ha nem a nappaliban kapok színinfarktust, akkor fent a tetőn fognak megölni az érzelmeim… remek!
- Még mindig fáj? –megfogta a kezemet
- Igen… és ha nem vagy mellettem, akkor rosszabb. –lesütöttem a fejemet. –És nem tudom, hogy miért van ez
- Beszéltél Clarissa-val? – kezét a mellkasomra tette
- Igen, szerinte elmúlik majd. De az is lehet, hogy nekem kell rájönni. –odabújtam hozzá. –Már gondolkodtam a dolgon… és lehet, hogy ostobaságnak fog tűnni, de lehet, hogy szerelmes vagyok… emberként is éreztem ilyen fájdalmat, csak gyengébben. Később rájöttem, hogy ez nem lehetséges, mert vámpír vagyok és nincsenek érzéseim.
- Hát ez így nem igaz, vámpírként is vannak emberi érzéseink csak sokkal erősebbek. –a hátamat simogatta –Még fiatal vámpír vagy, emlékszel az emberi érzéseidre és tudod mihez hasonlítani őket, de én már sokat felejtettem ilyen téren. Már az ösztöneim irányítanak.
- Ösztönök… -suttogtam –Akkor szerelmes vagyok. Hát ez remek. Elvileg nem valami ösztönnek kéne irányítania? Erre kapok itt fájdalmat okozó érzelmeket.. Pff…
- Ne légy ideges. Például nemrég én is éreztem ilyen fájdalmat a szívem környékén. Előhozod belőlem itt az embert. –nevetett
- Akkor távolt tartam tőled magam, mert rossz hatással vagyok rád. –nevettem
- Szerintem pedig pont ellenkezőleg. –megpuszilta az arcomat
Aztán lassan a szám felé haladt, kaptam egy csókot, majd éreztem hideg bőrét az arcomon. Megcsókolt, ismét belenyilallt a mellkasomba és égett mindenem. Eltoltam magamtól. Kétségbeesett szemekkel néztem rá és ő is rám. Nedves lett a szemem és jobbnak láttam elrohanni. Felpattantam és elfutottam.
- Mary, ne menj el! –kiáltott utánam, de nem ért el vele semmit
Nem fordultam vissza, csak gyorsan előre… egy volt a baj velem, Steve gyorsabb volt mint én és hamar beért. Elkapta a kezemet és erősen magához ölelet.
- Ha elfutsz azzal nem oldasz meg semmit. Tudom, hogy mennyire fáj, én tudok várni. Most hanyagoljuk egymást egy darabig. Legyen vége ennek az egésznek és minden jobb lesz. Ígérem, nem én tettem ezt veled. –fejem a mellkasához szorította – Megoldjuk valahogyan. Ha kell, akkor elutazok egy kis időre.
- Ne! Ne menj el! –arcomon apró könnycseppek gördültek végig – Akkor minden rosszabb lesz… - elcsuklott a hangom.
- Akkor nem megyek el… de vissza kéne menni a házba. –átölelt. –Nyugodj meg! Nem fogok elmenni.
Hamar visszaértünk, de ma este nem néztem csillagokat. Számomra ez egy jel volt, szakítanom kell az emberi szokásaimmal. Egy volt az utolsó alkalom, hogy elfutottam a problémáim elől. Mivel kb. egy hónapom volt hátra… elhatároztam, hogy keményen fogok edzeni. Ezt be is tartottam, sőt még kisebb-nagyobb károkat is okoztam. A vér iránti vágyam nem csökkent, sőt egyszer elborult az agyam és Sebastian és megsérült… Clariss sokáig nem is szólt hozzám, de aztán kibékültünk. A mellkasomban lévő fájdalom nem enyhül… de meg tanultam vele együtt élni. Állandóan Steve közelében voltam, valószínűleg ezért vált elviselhetőbbé. Szerencsére már nem számítok újdonságnak a családban. Beilleszkedtem, de még nem avatnak be minden ügybe. Persze ami rám is tartozik, azt megtudom, de amúgy nem nagyon érdekel. Legalább kevesebb dolog miatt kell aggódnom. A csillagokat nem nézem… leszoktam róla és ennek Clar örült a legjobban. Mondjuk, nem tudom, hogy mi idegesítette, amikor felmentem a tetőre… minden nap egyre erősebb lettem és eltökéltebb. Ha meg kell halnom, akkor meg fogok, de ha lehet választani, inkább én haljak, meg mint Steve. Mert én nem bírnám ki nélküle… amikor nem éppen Steve-vel voltam, vagy nem éppen Clariss turkált a gondolataimban, akkor sokat gondolkoztam a jövőmről. Ha megnyernénk a csatát és mindenki életben maradna, akkor itt maradnék-e. Esetleg elmennék és keresnék egy másik helyet, ahol befogadnának. De miért tenném ezt, ha itt szeretnek és befogadtak. És a legfontosabb, hogy ő is itt van… és én nem akarok nélküle élni… nem akarom őt elveszíteni. Főleg nem most… amikor annyi dolgot kell még átvészelnünk… az az egy hónap hamar eltelt… és ráébredtem, hogy bármelyik nap megérkezhetnek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése