Már csak fél óra volt hátra, a fájdalmai már enyhültek. Néztem és csak néztem. Vajon mit fog szólni? Még sohasem tettem fel a kérdést a barátnőimnek: „Haragudni fogsz, ha vámpírt csinálok belőled?” Biztos repesnének az örömtől. Tehát ez egy rossz ötlet. Egy perc volt még hátra… és 3… 2… 1… vége. Nyöszörgött és lassan kinyitotta a szemét.
- Katy jól vagy? –kérdeztem aggódva
- Ne, ne ordíts! –felugrott a kőről és az egyik sarokban talált fedezéket –és ki az a Katy?
- Te… te vagy az… és nem is ordítottam. –pislogtam
A francba! Kaptam itt egy amnéziás vámpírt, aki túl jól hall. Még egy remek hír. Tényleg hol van? Eltűnt! Remek, most mehetek utána. Az illatát nem volt nehéz követni, de… de amit láttam. Találkozott Daviddel. És… és ahogy egymásra néztek azok a pillantások… el fogja venni tőlem… ilyen dühöt még nem éreztem. Ááá… hogy dőlne rá egy fa… ezt már nem bírom tovább. Hírtelen villám csapott le, egyenesen az egyik fába és dőlni kezdett rájuk. David ellökte és most ott állnak és David öleli. Uralkodj magadon! Inkább odamegyek. Leugrottam a fáról egyenesen hozzájuk. Nyugodj le!!
- Figyelhetnél jobban a barátnődre, erre a kis vadóc csajszira. – David mosolygott akárcsak Katy
- Majd vigyázok rá jobban, hogy ne is kelljen ölelgetned. Vigyázz nehogy megsajnáljalak! –szavaimból csak úgy sütött a gúny és a düh.
- Te… te csináltad ezt az egészet? Ezt a villámos dolgot? De miért? És hogyan? –megrémülve nézett rám
- Nem tudom, de te hoztad elő belőlem. Katy beszélnünk kell, illetve először menjünk vadászni. –mondtam gyorsan
- Rendben –bár a szeme furcsán csillogott, most egy tapasztalt vámpír segítségére lenne szükségem
- Mary, még beszélnünk kell a tanáccsal kapcsolatban –David elmosolyodott és továbbállt
- Na, gyere Katy vissza a barlangba. Elmondok, néhány tudnivalót aztán mehetünk vadászni –remélem, hamar túlesek az első vadászatán
Katy szemei nagyra tágultak, de jött velem. A barlanghoz vezető út alatt meg kellett állnunk, mivel Katy szerint követnek minket. Úgy vettem, hogy nagyon kifinomult hallása és szaglása van. Az utat folytattuk, sikeresen megérkeztünk.
- Tehát mire vagy kíváncsi? –izgatott voltam
- Hát először is, mi ez a tanács? –érdeklődve nézett
- Erről pontosan én sem sok mindent tudok. A tanács az 1600-as években egy szerződést vagy ahogy tetszik megállapodást kötött. A tanácsban két vámpír, két vérfarkas, két ember és két boszorkány van. Ezek mellett még van egy tanácselnök, aki én vagyok. Térjünk vissza a lényeghez, az egyik vámpír megharapta az egyik embert és ez által az egyensúly felborult. Az anyám pedig átkot szórt a háborúban résztvevőkre, az erejüket egy ládikába zárta. Ebben az évben ült össze megint a tanács. Következő kérdés? – gyorsan elhadartam neki a sztorit
- Hogy lettem vámpír? –na, ezt a kérdést nem vártam
- Ezt nem mondhatom el, mert amnéziás vagy. Emlékezned kell rá. –vágtam rá gyorsan. –Következő
- Mit fogunk enni? Mert már éhes vagyok… nem inkább szomjas. –mondta aranyosan
- Mi vérrel táplálkozunk. Nem kell, illetve nem szabad embereket ölnünk. Helyettük vannak az állatok. Ha állatokat eszel, akkor nem fog kísérteni a bűntudat. –magyaráztam nagyon lassan
- És miért hallok olyan hangosan? Még akkor is, ha te suttogsz? –kérdezte kétségbeesetten
- Valószínűleg neked ez lett a különleges képességed, de most már menjünk vadászni. –indultam kifele a barlangból
- Azt meg hogy kell? Én nem tudok. –mondta szomorúan
- De, mindenki tud, csak az ösztöneidre kell hagyatkoznod. Ezt nem lehet elrontani. Induljunk!
Az út csendes volt, egyikünk sem szólalt meg. Úgy terveztem, hogy most messzebb megyünk, nehogy észrevegyenek minket. Az erdőben nem mászkált semmi és az ég tiszta volt. Kivételesen… végre van egy barátom, akinek mindent elmondhatok… majdnem mindent. Benne legalább megbízom.
- Mit ehetek? –Katy most végre először mosolygott
- Hát nézünk neked valamit. Ehetsz vaddisznót, szarvast esetleg hiúzt, de a medvét nem ajánlom. Túl sokat kell vele küzdeni. Tehát mit kérsz? –felhúztam a szemöldökömet
- Ami legközelebb van. –vigyorgott
- Akkor együnk vaddisznót
Az utat lopakodva folytattuk. Katy hamar tanult. Ahogy közelítettünk, már érezni lehetett őket. Amikor mér úgy ötven méterre lehettünk a zsákmánytól, nem bírt várni és rájuk vetette magát, olyan gyorsan, mint ahogy a pasikra szokat magét rávetni, szegénykéknek esélyük sincsen. Az elsőt hamar elfogyasztotta majd jött a második és a harmadik.
- Végeztél? –mosolyogtam
- Igen, most már nem vagyok szomjas, de kapar a torkom. –mondta önelégülten
- Rendben, jobb lesz, ha elindulunk vissza!
Tehát az út alatt két dolog történt. Először is megtámadt minket egy vérfarkas, és amit még eddig nem is vettem észre, hogy ezüst ékszerek voltak rajtam. A vérfarkast sajnos meg kellett ölnünk. Katy megint ehetett. A második dolog pedig az, hogy találkoztunk megint Daviddel.
- David mit keresel itt? –meglepődtem
- Éppen erre jártam –szerintem hazudik –beszélnünk kell!
- Rendben akkor ki vele. –nyugtalanná tett
- Elmondanád, hogy mi a bajod? –felhúzta a szemöldökét
- Hogy mi a bajom? Majdnem megöltem a legjobb barátnőmet és mindenki eltitkol előlem mindent. Bármit mondotok, utána kiderül, hogy teljes hazugság. Nagyon rendes voltál, amikor ott ölelgetted –Katy-re mutattam –és engem pedig mindenki eldob magától, mint egy rongyot. Ennyi semmi több. –nagyon dühös lettem
- Te? –kimeredt Katy szeme –Te csináltad ezt velem?
- Nem akartam sajnálom. –mentegetőztem
Katy nekem jött, én meg repültem egy fáig, a fa törzse fogott meg. Jól becsapódtam aztán Katy el is rohant.
- Katy várj! –kiáltott után David
- Jó csak menj utána! Elegem van!
Én is elrohantam, be az erdőbe. David utánam kiáltott, de nem is vettem róla tudomást. Rohantam és csak rohantam… aztán megálltam egy fánál és felmásztam rá. Tessék itt egy újabb ember, aki eldobott magától. Nem érdekel el fogok innen menni. Anyám él, apám halott… ki tudja, hogy mennyi hazugsággal tömték tele a fejemet. Az eső elkezdett szakadni. Teljesen eláztam. Ekkor döntöttem el, hogy elmegyek innen. Parker fele vettem az irányt. Majd megszállok apám házában. Úgyis halott… közel van az erdő, ott is tudok vadászni. Nem tudom, hogy hány napig mentem. Este megszálltam egy kis panzióban. Nappal pedig folytattam az utamat. Annyit szerettem a fél vámpírságban, hogy tudtam aludni. Minden este olyan fáradtan estem be az ágyba, hogy azonnal lecsukódott a szemem és el is aludtam.Útközben vadásztam és gondolkodtam. Valahogy megnyugodtam… a hátam mögött hagytam mindent és ez olyan felemelő érzés. Volt bátorságom otthagyni azt a sok rossz dolgot. Vége lesz a szenvedésemnek… teljes mértékben. Inkább leszek magányos, minthogy szenvedjek. Az út alatt meg tanultam irányítani az időjárást. Végig esett az eső, amíg hazaértem. Át a dombokon, hegyenek, völgyeken, síkságokon és sivatagféléken megérkeztem egyik este Parker-be. Szerencsére a házunkat nem adta el apa. A ház előtt a fű már megnőtt, a virágok kiszáradtak és az ajtó előtt tucatnyi újság feküdt összeázva. Az ablakok elsötétellve. Milyen szép volt egy évvel ezelőtt. Amikor még az egész családom élt és mindenki szerette egymást. Azok az idők elmúltak… fáj itt legbelül, de meg kell keményítenem a szívemet. Közömbössé és érzéketlenné kell válnom. Nem bízhatok meg senkiben sem. Most már a magam ura leszek. A pótkulcs után kutattam, de véletlenül a térdem hozzáért az ajtóhoz és kinyílt. Az ajtó nyitva volt. Talán egy betörő vagy csak apa felejtette el bezárni kulcsra. Kinyitottam teljesen és bementem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése